Egy nő régi ruhákban bement egy drága étterembe, és a legolcsóbb levest rendelte: minden vendég nevetett rajta, míg nem történt valami egészen váratlan 😨😢
Egy idős asszony, viseltes és egyszerű ruhában, belépett egy elegáns étterembe. Az ajtónál a hostess megállította, és ridegen szólt hozzá:
— Néni, ez egy nagyon drága étterem. Maga biztosan nem tudja megfizetni.
— Tudom, van pénzem, — válaszolta nyugodtan az asszony.
Vonakodva leültették a leghátsó asztalhoz, szinte a fal mellé. A fehér abroszos asztaloknál ülő vendégek kíváncsian néztek egymásra – ki lehet ez az idős hölgy, aki merészkedett ide be, ahol csak gazdag emberek étkeznek? Úgy tűnt, maga a fényűzés és a pompa légköre is elutasítja a jelenlétét.
Amikor a pincér odalépett, az asszony felnézett, és halkan megkérdezte:
— Mi a legolcsóbb az étlapon?
— Tudok ajánlani egy zöldséglevest, de attól tartok, az is túl drága lesz önnek, — válaszolta tétován a pincér.
— Nem baj, hozza a levest, — mondta csendesen.
A szomszédos asztalnál ülő férfiak, akik hallották a beszélgetést, hangosan nevetni kezdtek. Mások is csatlakoztak hozzájuk — volt, aki gúnyosan suttogott, más csak megvetően mosolygott. A terem tele lett halk, gúnyos nevetéssel. „Egy koldus jött ide levest enni a gazdagok közé” — suttogták.
De hirtelen valami egészen váratlan történt, és a vendégek mélyen megbánták a viselkedésüket 😢😢 Folytatás az első hozzászólásban 👇👇
A gúnyolódás addig tartott, amíg a pincér, egy fiatal, kedves férfi, oda nem ment az asszonyhoz. Lesütötte a szemét, és halkan így szólt:
— Néni, kérem, bocsásson meg, de nevetnek magán… Nagyon szégyellem magam miattuk.
Az asszony halványan elmosolyodott, és nyugodtan válaszolt:
— Semmi baj, fiam. Nem törődöm velük. Az álom fontosabb.
— Milyen álom? — kérdezte meglepetten a fiú.
— Amikor a férjem még élt, gyakran sétáltunk el az éttermük előtt, és mindig arról álmodtunk, hogy egyszer lesz elég pénzünk ahhoz, hogy betérjünk ide és rendeljünk valamit. Ő már nincs, én pedig félreraktam egy kis pénzt… épp eleget ahhoz, hogy egyszer valóra váltsam az álmunkat.
A pincér megdermedt, nem tudott mit mondani. A szemében könnyek csillantak, de gyorsan elfordult, mintha valamit jegyzetelne a noteszébe. Az asszony csendesen befejezte a levesét, gondosan letette a kanalat, elővette régi pénztárcáját, és kérte a számlát.
— Ma én fizetek az álmáért, — mondta halkan a pincér, miközben lehajolt hozzá. — És remélem, ha majd megöregszem, lesz valaki olyan jószívű mellettem, mint maga.
A terem, ahol néhány perccel korábban még nevetés hallatszott, elcsendesedett. Az emberek lesütötték a szemüket, szégyenkezve a viselkedésük miatt.
Az idős asszony csak megköszönte, elmosolyodott, és lassan elhagyta az éttermet, maga mögött hagyva egy meleg, csendes légkört, ahol először azon az estén hallani lehetett egy emberi szív dobbanását.
