A kislány temetésén a nagyapja valami gyanúsat észlelt, és úgy döntött, kinyitja a koporsó fedelét: amit látott, attól majdnem elvesztette az eszméletét 😱😱
Liza temetésén nyomasztó csend uralkodott, amit csak visszafojtott zokogások és a koporsóhoz rángatózó kutya tompa ugatása tört meg.
A kislány nagyapja mozdulatlanul állt, kezét öreg kabátja zsebébe süllyesztve, és a fehér koporsófedelet bámulta, amely alatt egyetlen unokája nyugodott. Túl hirtelen ment el, túl korán.
A kutya ide-oda rohangált, vonított, mintha nem tudna belenyugodni. Mindenki azt hitte, a bánattól van. De az öreg érezte: valami nincs rendben.
A nagyapa a koporsóhoz lépett. A körülötte állók suttogni kezdtek:
– Megőrült a fájdalomtól…
– Szegény öreg…
De őt nem érdekelte. A szíve olyan hevesen vert, hogy azt hitte, kiugrik a mellkasából. Amikor a keze a koporsó fedeléhez ért, halk hangot hallott. Alig észrevehetőt, szinte megfoghatatlant – mintha gyenge nyöszörgés lenne, mint egy halk vinnyogás…
A tömeg megdermedt. Valaki felkiáltott:
– Ne tedd!
– Hagyd, kíméld magad!
De ő már tépte a fedelet, feltörte a zárakat, letépte a reteszeket – mintha transzban lenne. Végre a fedél megadta magát. A nagyapa belenézett – és majdnem elájult attól, amit látott. A folytatás az első kommentben 👇👇
A koporsóban, az unokája teste mellett, összegömbölyödve feküdt Liza kedvenc macskája, Lea.
A szőre összekuszálódott, szemei csukva voltak. Halott volt.
Az állat valószínűleg beosont a koporsóba, hogy elbúcsúzzon. Talán a szíve nem bírta – a bánat, a gyász, a félelem, mindazok az érzések, amelyeket az emberek gyakran elrejtenek, az állatoknál nyíltan élnek.
Az öreg térdre rogyott, és végre kitörtek belőle a könnyek. Nem csak Liza miatt. Hanem amiatt is, hogy még az állatok is őszintébben búcsúznak, mint az emberek. Többet éreznek, mint amennyit mi hajlandók elismerni.
Lea ott feküdt a kislány mellett, mintha az utolsó útján is őrizné.
Ebben a búcsúban volt valami félelmetes, de egyben tiszta is. Valódi.
A városban még sokáig beszéltek a különös temetésről.
