A kutyám mostanában folyton felmászott a felső szekrényekre, és hangosan morgott – először azt hittem, megőrült, míg nem vettem észre, mi miatt ugatott 😲😱
A kutyám soha nem viselkedett így. Rik — okos, nyugodt kutya volt, mindig engedelmeskedett nekem, és soha nem ugatott ok nélkül. De az utóbbi hetekben valami megváltozott: éjszakánként ugatni kezdett, két lábra állt a konyhaszekrényeknél, és ami a legfurcsább volt — felmászott a legfelső polcokra is, ahová én magam sem szoktam felérni.
Először az öregségre vagy stresszre fogtam; talán a szomszédok zajongtak, vagy valahol egy macska bujkált. De a kitartása ijesztő volt — tudta jól a szabályt: bútorra nem mászunk. Ennek ellenére makacsul ott ült, a plafont bámulta, és mélyen morgott, mintha valami nagyon fontos dologra akarna figyelmeztetni.
– Mit látsz ott, pajtás? – kérdeztem, miközben mellé guggoltam. A fejét oldalra fordította, a fülei felálltak. Ugatása rövid és éles volt. És minden alkalommal, amikor közelebb próbáltam menni, még hangosabban kezdett ugatni.
Egyik este Rik annyira keservesen kezdett nyüszíteni, hogy az ugatása még erősebb lett. Belefáradtam ebbe a feszültségbe – nem tölthettem újabb éjszakát ébren, olyan hangokra figyelve, amiket csak ő hallott.
Fogtam a zseblámpát, felvettem a kabátom, és előhoztam a régi összecsukható létrát a kamrából. A szívem furcsán vert — talán idegességből, aggodalomból, vagy mert végre véget akartam vetni ennek az egésznek.
Rik lassan, de határozottan félreállt, és a plafont nézte. Felmásztam. A szellőzőrács kissé féloldalasan lógott — azt hiszem, soha nem is figyeltem rá korábban. Azt gondoltam: „Na végre, biztos csak egy egér vagy valami apróság.” Levétettem a rácsot — és abban a pillanatban valami borzalmasat láttam 😲😱 Folytatás az első kommentben 👇👇
Mögötte, a sötét csőben, egy ember feküdt. Összegörnyedve, poros arccal, rémült szemekkel — mintha évszázadok óta ott rejtőzne.
Azonnal megmozdult, kapkodva levegőt vett, próbált felállni — de nem sikerült. A kezében néhány apró, ellopott tárgyat tartott: egy üres pénztárcát, egy mobiltelefont, egy kulcscsomót, ami nem a miénk volt.
Reszketve elővettem a telefonom, és tárcsáztam a 112-t. A szavak maguktól jöttek, a hangom remegett, de a diszpécser megértette:
– „Egy ember bújik meg a szellőzőmben. Kérem, jöjjenek gyorsan!”
Amíg beszéltem, Rik csóválva a farkát, szüntelenül szaglászta a csövet, mintha csak megerősítené — igen, ő az.
A rendőrök gyorsan megérkeztek. Óvatosan kihúzták a férfit, leterítették egy takaróra, és ellenőrizték a légzését. Sovány volt, kimerült, a karjai tele vágásokkal, a szemei idegesen jártak ide-oda.
Az egyik rendőr levett róla egy apró kincset — egy ezüstláncot, amelyen egy medál lógott, gravírozott kezdőbetűkkel. Valaki biztosan kereste azt.
Aztán elkezdődött a nyomozás. Kiderült, hogy ez a férfi nem az első volt, aki a ház szellőzőjáratait használta.
A szomszédok, akiket a körzeti rendőr kihallgatott, hirtelen furcsa eltűnéseket idéztek fel: valakinek eltűntek apró ékszerei, másnak a bankkártyája, megint másnak a gyűrűi.
Nem voltak betörésnyomok. De ő, ravasz és hajlékony, átkúszott a szűk, sötét járatokon az emeletek között. Esténként a legkisebb, legfeltűnésmentesebb dolgokat választotta — amiket könnyű elrejteni, és gyorsan el lehet vinni.
