A szupermarketben észrevettem egy idős nőt: Úgy döntöttem, veszek neki élelmiszert és hazaviszem, de amit a lakásában láttam, az szörnyű volt 😢😨
Ma a szupermarketben megakadt a szemem egy idős asszonyon. A tekintete az árakról az akciókra cikázott, remegő ujjai gondosan válogatták a legolcsóbb konzerveket. Kint alig két fok volt, ő pedig gumipapucsban és vékony zokniban állt a polc előtt.
Odamentem hozzá, és segítettem kiválasztani az árukat – bár nem volt sok, amiből választhatott. Egyszerűen nem tudtam otthagyni. Felajánlottam, hogy együtt vásároljunk. Először megrémült, majd félve beleegyezett.
Elkezdtem alapszükségletű élelmiszereket tenni a kosarába – tésztát, tojást, zöldséget, olajat. Ő pedig folyton azt ismételgette:
– „Jaj, nem kell, úgysem engednek át a kasszán… tudják, hogy nincs pénzem…”
Amikor felfogta, hogy nem tréfálok, és valóban ki akarom fizetni a bevásárlását, a szeme megtelt melegséggel. Vett egy kis vajat… meg rizst. Csak ennyit. Megkérdeztem, mi nincs egyáltalán otthon. A válasza rövid volt:
– „Semmi. Semmim sincs.”
Beletettem a kosárba egy csokit. És akkor olyat láttam, amit sosem felejtek el: a szemében valódi, gyermeki öröm csillant meg. Ugyanolyan, mint amikor a kishúgomnak megengedem, hogy válasszon még egy édességet.
– „Nagyon szeretem a csokoládét…” suttogta. „De már öt éve nem ettem.”
Amikor a kasszához mentünk, a nagymama állandóan megállt: hol visszatett valamit, hol ezt mondta:
– „Mondja majd a pénztárosnak, hogy maga az unokaöcsém… különben nem engednek át…”
Keresztet vetett, hálálkodott, bocsánatot kért. Úgy tűnt, valamikor korábban elküldték őt a kasszától. Talán tíz rubel hiányzott…
Kifizettem a vásárlást, és felajánlottam, hogy hazaviszem. Amikor beléptünk a lakásába, megdöbbentem attól, amit láttam 😲😲
Folytatás az első hozzászólásban 👇👇
Elvittem haza. Egy nagy téglaépületben lakott, a Lenina sugárút és az Udalcova utca sarkán. Magas ház, portaszolgálattal.
Meglepődtem – azt hittem, valami régi, külvárosi lakásban lakik. Kiderült, ezt a lakást akkor kapta, amikor a régi házát lebontották. Most a nyugdíjának a felét közös költségre fizeti.
Bent hideg volt, a padlón kartonpapír volt szőnyeg helyett, a konyhában se hűtő, se tűzhely. Minden eltűnt a fia halála után – az anyós és a sógornő mindent elvitt.
Nem járnak többé. Félévente egyszer telefonálnak – hogy él-e még. Ha igen, leteszik.
– „Várják, hogy meghaljak,” mondta csendesen. Olyan nyugalommal, amit csak hosszú szenvedés után érezhet az ember.
A legszomorúbb, hogy a szomszédok látják mindezt. Látták a fiát, tudják, hogy egyedül maradt. Látják, ahogy ősszel papucsban cipeli a lejárt szavatosságú ételeket. És hallgatnak.
Pedig amit vettem neki, alig került valamivel több mint háromezer rubelbe. Egy havi élelem egy embernek. Tényleg nincs egyetlen ember sem ebben a gazdag házban, aki segítene?
Nem tudtam egyszerűen hátat fordítani és elmenni.
Felhívtam egy barátomat – van egy kis élelmiszerüzlete. Elmondtam a történetet, ő azonnal igent mondott. Minden hónapban egy alapszintű csomag – ez a minimum.
Beszéltem két másik ismerősömmel is – ők vállalták a gyógyszereket és apróbb javításokat. Egy héttel később újra meglátogattam. Úgy fogadott, mint egy unokát.
Élelmet, gyógyszereket és egy pár új, meleg cipőt vittem. Rendeltem takarítást. Találtam egy szerelőt, aki megjavította a tűzhelyet. Új vízforralót is vittünk.
És tudják, mi történt? A szobát megtöltötte az élet illata. A szemében remény jelent meg, az ajkán pedig – egy mosoly. Apró, halk, de valódi.
Az idősek nem kérnek sokat. Nem követelnek. Nem panaszkodnak. Csak várnak. Néha – segítséget. Néha – a halált.
