Amíg dolgoztam, felhívott a kétéves lányom, és sürgősen azt kérte, menjek haza: «Apa bánt engem, kérlek, gyere haza»; teljesen sokkolt, amikor megtudtam, mi történik valójában otthon 😱😲
Már este kilenc óra volt, én pedig még mindig a jelentés fölött ültem — szorított a határidő, az igazgató ideges volt, és túlóráznom kellett. A kislányom az apjával maradt. Biztos voltam benne, hogy remekül érzik magukat… míg meg nem csörrent a telefon.
A kijelzőn — a férjem száma. Felvettem, várva a szokásos «Mikor végzel már?» kérdését, de ehelyett egy vékony, sírásra görbült hangocskát hallottam:
— Anya, én vagyok…
— Igen, kicsim, mi történt? Miért nem alszol? Hol van apa?
— Anya, a fürdőben van. Nincs sok időm…
Végigfutott rajtam a hideg.
— Kevés időd mire? Mi történik?
— Anya, kérlek, gyere gyorsan haza. Apa bánt engem. Kérlek, ments meg…
Komolyan elkezdtem összekészülni, egyik kezemmel a táskát próbáltam becsukni, a másikkal a kulcsaimat keresni.
— El tudod mondani, pontosan mit csinált?
— Igen…
Mély levegőt vett, mintha valami szörnyűséget készülne elmondani. Aztán olyat mondott, hogy teljesen ledöbbentem 😱😲 Folytatás az első kommentben 👇👇
— Anya… brokkolit kellett ennem… Tudod, mennyire utálom! Öt pohár vizet ittam, hogy ne érezzem azt a borzalmas ízt!
Megdermedtem. Aztán… már nem bírtam tovább.
Kitört belőlem a nevetés.
— Ó, szegény kislányom… Mit tett még veled ez a „szörnyeteg” apa?
— Megfürdetett! Megfürdetett, anya! Én pedig nem akarok fürdeni!
— Micsoda tragédia, — mondtam nevetve.
— És… azt mondta, aludnom kell. Én pedig nem akarok aludni, amíg haza nem jössz.
Majdnem leestem a székről a nevetéstől. Elképzeltem, ahogy be van takarózva, mintha valami világkatasztrófát élt volna át.
Hirtelen lépteket hallottam a háttérben.
— Kivel beszélsz? — hallottam a férjem hangját.
— Senkivel! — vágta rá gyorsan, és bontotta a vonalat.
Ilyen drámai befejezés után nem maradt más hátra, mint hazamenni „megmenteni” a kislányomat… a brokkolitól, a fürdéstől és a korai lefekvéstől.
Néha azt gondolom, született színésznő. Máskor meg — hogy egyszerűen csak örökölte tőlem a drámai hajlamot.
De be kell vallanom, hatalmas mosollyal az arcomon indultam haza.
