Amikor az új rabot megérkezése után bevitték a női börtönbe, a legveszélyesebb fogvatartott azonnal a földre lökte, majd egy vödör jéghideg vizet öntött rá, és ezt beavatási szertartásnak nevezte. Fogalma sem volt arról, ki is valójában ez a csendes újonc, és hogyan fog végződni számára ez az egész… 😱
Amikor megérkeztem a női börtönbe, azonnal megértettem, hogy itt senkit sem érdekel, ki vagy, vagy miért kerültél rács mögé. Itt mindenkit egyformán gyűlöltek. Nem számított, hogy bűnös vagy ártatlan vagy, hogy szörnyű hibát követtél el, vagy egyszerűen csak rossz helyen voltál rossz időben. A többiek számára csupán egy újabb rab voltál, akit meg lehetett alázni.
Senki sem ismerte a történetemet. Senki sem kérdezte meg, ki voltam korábban. Mégis, már az első perctől olyan gyűlölettel néztek rám, mintha személyesen ártottam volna mindegyiküknek. Pedig, ha őszinték vagyunk, sokan közülük sem voltak nálam jobbak.
Az első napokban igyekeztem senkivel sem beszélni. Csendben tettem a dolgomat, nem vitatkoztam, és senkinek sem néztem a szemébe. Azt hittem, ha nem adok okot semmire, békén hagynak. De hamar rájöttem, hogy ezen a helyen a hallgatást gyengeségnek tartották.
A séta idején odalépett hozzám a legtekintélyesebb rab. Hatalmas termetű nő volt, jéghideg tekintettel, amitől az embernek rossz érzése támadt. A többiek azonnal félreálltak, mintha még attól is féltek volna, hogy véletlenül az útjába kerülnek.
Megállt közvetlenül előttem, és gúnyosan elmosolyodott.
— Na, újonc… Készen állsz a beavatásra?
— Miféle beavatásra? — kérdeztem nyugodtan.
Hangosan felnevetett.
— Itt mindenki átesett rajta. Most rajtad a sor.
Néhány másodperc múlva már minden oldalról körülvettek. Valaki meglökött vállon, valaki kibuktatott, én pedig elestem a nedves betonpadlón. Fölöttem nevetés harsant.
Aztán egy vödör jéghideg vizet öntöttek rám. A hideg szinte égette az egész testemet. Néhányan tapsoltak, a vezér pedig elégedetten mosolygott.
— Ez még csak a kezdet — mondta. — Most végig fogsz kúszni az egész folyosón. És ha akár egyetlen másodpercre is megállsz, meg fogod bánni.
Lassan felemeltem a fejem, és egyenesen a szemébe néztem. Fogalma sem volt róla, ki vagyok valójában, és mi fog történni alig néhány perc múlva. 😲😱 A történet második részét az első hozzászólásban találjátok. 👇👇
— Biztos vagy benne, hogy folytatni akarod?
Közelebb lépett.
— Még meg is akarsz fenyegetni?
Nem válaszoltam. Nyugodtan elővettem a zsebemből egy kis összehajtott papírt, amelyet közvetlenül az átszállításom után kaptam. Egész idő alatt szándékosan nem mutattam meg senkinek.
— Mi az? — kérdezte összevont szemöldökkel.
— Az áthelyezési parancsom — mondtam halkan. — Csakhogy nem közönséges rabként.
Kikapta a kezemből a papírt, átfutott rajta néhány sort, és hirtelen elsápadt.
— Ez… ez lehetetlen…
Ebben a pillanatban kivágódott a blokk ajtaja. Belépett a börtön igazgatója több alkalmazott kíséretében.
Egyenesen hozzám lépett, felsegített, majd hangosan, hogy mindenki hallja, így szólt:
— Elnézést kérek. Nem volt időnk tájékoztatni a személyzetet. Ő a belső biztonsági osztály új munkatársa, aki fedett nyomozóként érkezett ide, hogy kivizsgálja a rabok bántalmazását.
Olyan csend lett a folyosón, hogy hallani lehetett, ahogy a víz lecsepeg a ruhámról.
A nő, aki még egy perccel korábban a lábával a földhöz szorított, lassan hátralépett.
Az igazgató nyugodtan a személyzet felé fordult, és így szólt:
— A biztonsági kamerák felvételeit már biztosítottuk. Az incidens minden résztvevőjét különítsék el. Nagyon hosszú beszélgetés vár rájuk.
Csak ekkor értették meg végre, hogy azon a napon valójában nem én estem át a beavatáson.
Hanem ők.
