Anyukám beutazza a világot, miközben a fiammal adósságokban élünk – nem kötelessége segíteni nekünk? Sokkot kaptam a válaszától 😢😢
Anyukám nyugdíjas. Sok éven át könyvelőként dolgozott, mindig megfontolt, takarékos volt, és gyakorlatilag minden fillért félretett. Miközben mások éttermekre, divatos ruhákra vagy lakásfelújításokra költöttek, ő szerény életet választott, és spórolt… „az öregkorra”.
Most viszont ez az „öregkor” egyáltalán nem olyan, ahogyan én elképzeltem. Anya utazgat, napozik a tengerpartokon, jachtokon hajózik a Földközi-tengeren, egzotikus ételeket kóstol, és képeket küld nekem, amelyeken boldogan mosolyog, divatos napszemüvegben, koktéllal a kezében.
Én pedig – az egyetlen lánya – az adósságokban fuldoklom. A férjem elhagyott, egyedül nevelem a gyereket, és alig tudom kifizetni az albérletet, a hiteleket, sőt még az élelmiszert is.
És tudjátok, mit nem értek? Miért nem segít anya, aki egész életében spórolt? Miért gondolja, hogy nekem egyedül kell boldogulnom? Nem a szülő kötelessége, hogy bármilyen korban támogassa a gyermekét?
Nemrég nem bírtam tovább. Felhívtam. A háttérben hallatszott a tenger zúgása és nevetés. Valamelyik görög szigeten volt. Megkérdeztem:
— Anya, tudod, milyen nehéz nekem… Miért nem akarsz segíteni?
Egy pillanatra elhallgatott, aztán valami olyasmit mondott, amitől órákig mozdulatlanul álltam, nem értve, hogyan mondhat ilyet egy anya… 😱😱 A történetemet az első kommentben mesélem el, és kíváncsi vagyok, ti mit gondoltok – igaza volt anyának? 👇👇
— Szeretlek. De ha a hátralévő éveimet megint mások megmentésére áldozom, ki fog megmenteni engem? Felnőtt vagy. És én most először élek magamért. Oldd meg egyedül.
Némán álltam, nem tudtam mit válaszoljak. Önzés volt ez… vagy inkább bölcsesség?
Egyfelől elárulva éreztem magam. A lánya vagyok. Mindig mellette voltam, amikor nehézségei voltak. Segítettem neki, amikor kórházban volt.
Lemondtam a saját vágyaimról miatta. Most meg, hogy nekem nehéz, ő inkább a tengerpartokat és a távoli napfelkeltéket választja.
Másfelől… valóban, egész életében másokért élt. Értem, a munkáért, a családért. Mindig csak halasztott. Talán most végre úgy döntött – ideje élni?
Ti mit gondoltok? Igaza volt anyámnak? Vagy a szülői felelősség nem ér véget a nyugdíjjal?
