Az anyósom fehér ruhában jelent meg az esküvőnkön, és az anyakönyvi hivatalban közvetlenül mellénk állt: kénytelen voltam lépéseket tenni, hogy megmentsem az esküvőmet. 😢😬
Mindig tudtam, hogy az anyósom nem könnyű eset. De még a legmerészebb álmaimban sem gondoltam volna, hogy fehérben jelenik meg az esküvőmön.
Ez a ruha szinte menyasszonyi volt: hosszú, csipkés, kiemelte az alakját. Úgy lépett be az anyakönyvi hivatal ajtaján, mintha divatbemutatóra érkezett volna. Miközben a vendégek sugdolóztak, ő csak mosolygott és mondta:
„Na és? Mindenkinek ünnep van.”
Az első vészjelzés akkor jött, amikor ragaszkodott hozzá, hogy velünk egy autóban utazzon.
„Most már idegen vagyok nektek?” — és leült a vőlegény mellé. Nekem hátul kellett összeszorulnom. Remek kezdés, ugye?
Az anyakönyvi hivatalban közvetlenül mellénk állt, mintha a harmadik lenne a párban. Minden képen — a keze a férjem vállán, az arca közelebb a kamerához, mint az enyém. Egy ponton még a fátylamat is megigazította, és odasúgta:
„Minden ferde rajtad… Hadd csináljam szépen.”
A lakodalomban úgy viselkedett, mintha ő lenne a házigazda. Beleavatkozott a zenébe, szólt a pincéreknek, hogy „sótlan a saláta”, és legfőképpen — folyamatosan sugdolózott a férjemmel, mintha emlékeztetni akarná, ki az anyja.
És aztán — a pofátlanság csúcsa — felállt, és koccintott:
„Sok boldogságot kívánok nektek. Bár őszintén szólva azt hittem, a fiam másként választ majd… De ha így van, hát legyen.”
A teremben csend lett. Mosolyogtam, amennyire tudtam. De belül forrtam.
Akkor eldöntöttem: elég. Vége ennek a cirkusznak. Tennem kellett valamit… (folytatás az első kommentben 👇👇)
Odamentem az anyósomhoz egy pohár vörösborral — mintha „kibékülnék”, koccintanánk, fotót készítenénk. Ő kicsit előrehajolt, és ebben a pillanatban „véletlenül” meglöktem a kezemmel.
A vörösbor fröccsent — egyenesen a fehér ruhájára.
„Jaj!” — kiáltott fel, miközben törölgette a ruhát. „Milyen ügyetlen…”
Rögtön javasoltam:
„Ott a mosdóban van tükör meg szalvéta. Nézd meg, lejön-e.”
Bement. Követtem — és amikor meggyőződtem, hogy bent van a fülkében, kívülről csendben rázártam az ajtót.
Visszatérve nyugodtan mondtam a vendégeknek:
„Anyu hazament, nem érzi jól magát. Kérte, hogy ne zavarjuk.”
Az este hirtelen sokkal könnyebb lett. A vendégek újra nevettek, szólt a zene, én pedig végre menyasszonynak éreztem magam, nem egy családi dráma statisztájának.
Egy pillanatig sem bánom, és érzem, érdekes és vidám élet vár ránk.
