Az idős asszony étlen-szomjan hagyta mozgássérült férjét az erdőben: éjjel egy éhes farkas találta meg, és valami váratlan történt 😱😱
Az idős asszony fáradtan törölte meg a homlokát, miközben a férje élettelen testét nézte a szekéren. A férfi már régóta nem tudott felkelni a szalmatöredekből összerakott fekhelyéről, egyedül nem evett, nem beszélt — csak nehézkesen lélegzett, és ködös tekintettel bámulta a mennyezetet.
Számára a férj már régen teher volt. Egykor erős ember volt, családfenntartó, védelmező. De az évek mindent elvettek tőle. Most már csak ette az utolsó falat kenyeret, semmit sem adva cserébe.
Egy nap, miután fát hasogatott, és nem bírta tovább a panaszkodást és az álmatlan éjszakákat, az asszony eldöntötte, hogy elég. Feltette a férjét a szekérre, és mélyen be az erdőbe vitte, oda, ahol a szóbeszéd szerint farkasok jártak, és ott hagyta egy öreg, kiszáradt tölgyfa alatt.
– Bocsáss meg, öreg, – motyogta könnyek nélkül, – nem bírom tovább… Élj túl, ha tudsz.
És elment.
Amikor az utolsó keréknyikorgás is elhalt a távolban, az öreg megértette — egyedül van. Teljesen egyedül. Az erdő közepén, éhes farkasok közt.
A hideg csontig hatolt. A föld nyirkos és jeges volt, az éjszakai levegő marta a bőrét.
Az öreg érezte, hogy gombóc szorítja a torkát. Többé már nem tudott kiáltani, elfogyott a hangja. Csak feküdt ott, és a sötét eget nézte az ágrészeken át. Éhes volt, és egy csepp vízről álmodott.
De hirtelen valami félelmeteset hallott…
Először halkan — mint egy reccsenő gally, vagy mancsok neszezése. Aztán egyre közelebb. Előbb egy, aztán még egy, és még egy. Nehéz léptek. És a szél üvöltött — vagy talán egy farkas?
Az öreg valódi félelmet érzett. A szíve úgy vert, mintha ki akarna ugrani a mellkasából. Farkasok. Az asszony azért hagyta itt, hogy széttépjék a farkasok.
Hirtelen egy árny bukkant elő a sötétből. Szürke, nagy, ragyogó szemekkel, amelyekben hideg tűz táncolt. Egy farkas.
A farkas megállt, és az öreget nézte. De ekkor valami váratlan történt 😱😱 Folytatás az első hozzászólásban 👇👇
Az öreg be akarta csukni a szemét, nem akarta látni a vadállatot, de nem tudta. Ez a vég, gondolta. A farkas élve felfalja.
De a farkas nem ugrott a torkának, nem vicsorgott. Lassan közelebb lépett, lefeküdt mellé — olyan közel, hogy az öreg megérezte a sűrű szőr melegét.
Az állat mélyet lélegzett, lehunyta a szemét, és nem mozdult tovább, csak néha mozdította a fülét.
Az öreg először el sem hitte. Aztán érezte, hogy a farkas oldalából élő, erős meleg árad.
Ő, aki már szinte megfagyott és félholt volt, hozzásimult az állathoz.
A farkas nem ment el. A farkas felmelegítette.
És egész éjjel így feküdtek, két öreg lény, akiket az emberek elfelejtettek, de egymásra találtak a sötét erdőben.
