Azt mondták az anyának, hogy a fia már nem él, de néhány nappal később ismeretlen számról hívást kapott 😢😲
Néhány nappal ezelőtt aggodalom járta át a falut. Egy fiatal katonákból álló csoport, akik között Anna fia, Alex is volt, felderítő útra indult az erdőbe, de nem tértek vissza. Egy tiszt azt állította, látta, ahogy a fiúk belépnek a sűrű erdőbe, majd mintha az erdő elnyelte volna őket. A keresőcsoportok napokon át pásztázták a környéket, de eredménytelenül.
A harmadik napon a katonaság hivatalosan eltűntnek nyilvánította a katonákat, két nappal később pedig halottnak. A szülők megkapták a papírokat. Annának egy háromszögbe hajtogatott zászlót adtak át, és közölték, hogy a fiát nem találták meg, de a körülmények alapján senki sem élhette túl.
Másnap temetés volt a faluban. Egy kis menet, szomorú harangzúgás, üres koporsó, letakarva a zászlóval. Anna a sír előtt állt, markolta a kendőjét, mintha az lenne az utolsó darab a fiából. Nem hitt benne teljesen, de a reménye is majdnem elfogyott.
Próbált megbékélni ezzel a valósággal.
Aztán még két nappal később, amikor kint sötét lett, és a csend lepte be a házat, hirtelen megszólalt a telefonja. A szám ismeretlen volt. A szíve megdobban — általában rossz híreket hoz az ilyen hívás.
— Halló? — suttogta alig lélegezve.
A másik oldalon rekedt hang hallatszott:
— Anna?
Folytatás az első kommentben 👇👇
— Igen, én vagyok…
— Itt a fiuk, beszélni szeretne önnel. Halló? Hölgyem? Minden rendben van önnel?
Anna nem hitt a fülének. Felugrott, és szorosabban szorította a telefont a füléhez.
— Igen, igen, itt vagyok.
— Anya?
— Alex?! Te vagy az? Élsz?!
— Igen, anya, élek. Megsebesültünk, egy völgyben rejtőztünk el. Nem volt kapcsolat. Csak ma találtunk rádiót… Annyira akartam hívni téged…
Könnyek gördültek végig az arcán. Szipogott, a kezét a mellkasához szorítva.
— Istennek hála… Istennek hála, fiam… Már eltemettelek…
— Tudom. Elmesélték nekem. De hamarosan otthon leszek, anya. Élek. Bocsáss meg.
És ebben a pillanatban még az éjszaka is világosabbnak tűnt kint.
