Egy 10 éves kislány minden nap eljött a parkba, és 15 percet aludt a padon: egyszer már nem bírtam ki, és meg akartam tudni, miért csinálja ezt így 🤔😲
Gyakran ebédelek az irodával szemben lévő kávézóban – egyszerű hely, semmi különös, de finoman és gyorsan főznek. Ha van egy kis időm az étkezés után, átmegyek a túloldalon lévő parkba. Ott csend van, és majdnem mindig szabad a kedvenc padom. Csak ülök, és nézem az elhaladókat.
Egyszer észrevettem egy kislányt. Kicsi, körülbelül tíz éves, nem több. Minden nap majdnem ugyanabban az időben jött – közvetlenül az iskolai ebéd után, ha az egyenruha alapján ítélünk. Leült egy padra nem messze, elővette a hátizsákját, letette magához… és pár perc múlva elaludt ülve. Nem lefeküdt, nem takarózott be, csak egyszerűen így, egyenesen, becsukott szemmel.
Kb. tíz-tizenöt percet aludt, aztán felkelt, összeszedte a hátizsákját – és eltűnt. Ez nap mint nap megismétlődött. Vékonyka, szorosan befonott copfokkal, mindig tiszta ruhában. Nem volt telefonja, játékai – csak jött és aludt. Nem avatkoztam közbe, de napról napra egyre jobban aggódtam. Valami furcsa volt ebben.
Egy nap már nem bírtam, odamentem hozzá, és beszéltem vele, és megtudtam valami nagyon szörnyűt róla 😨😲 Folytatás az első kommentben 👇👇
Óvatosan odaléptem, mikor már felébredt, és halkan megkérdeztem:
– Bocsánat, nem bánod, ha kérdezek valamit? Miért alszol itt minden nap? Nem tudsz otthon aludni?
Nyugodtan nézett rám, mint egy felnőtt, és egy rövid szünet után halkan azt mondta:
– Nemrég született egy kistestvérem. Anyu nagyon fáradt. Apu nincs. Ő szinte nem alszik. Én próbálok segíteni. Amikor a kistestvérem éjszaka sír, felkelek, felveszem, ringatom, hogy anyu tudjon egy kicsit aludni.
Reggel iskola, aztán házi feladat, meg még segítenem is kell otthon. Nem akarom, hogy anyu tudja, hogy fáradt vagyok. Itt pedig tudok egy kicsit aludni. Senki sem lát.
Nem tudtam, mit mondjak. Gombóc volt a torkomban, libabőr. Ez a kislány – csak egy gyerek – egy olyan terhet cipelt, amit kevés felnőtt bírna el. És mégis, semmi panasz, semmi önsajnálat – csak anyjáról való gondoskodás.
Azóta forró kakaót és egy zsemlét viszek neki. Nem beszélünk róla. Csak együtt ülünk a padon. Aztán megyünk tovább.
Kiderült, hogy néha a legerősebb emberek a legkisebbek.
