Egy nő az unokájával megkért, hogy adjam át neki a helyemet a vonaton, és amikor visszautasítottam, teát és morzsákat öntött az ágyamra: kénytelen voltam leckét adni neki 😲😲
Egy idős hölggyel és körülbelül hatéves unokájával utaztam a vonaton. A fülke kicsi volt, mint mindig – két alsó és két felső fekhely. Nekem alsó fekhelyem volt, a gyereknek is, a nagymamának a felső jutott.
Már az utazás elején erősködött, hogy adjam át neki a helyemet. Azt mondta, figyelnie kell az unokájára, és nehéz neki felmászni. Hangosan, ingerülten beszélt, háromszor is próbált egyszerűen leülni mellé. Udvariasan, de határozottan visszautasítottam – nem én tehetek róla, hogy így vették meg a jegyeket. Még a kalauzt is hívta, de ő csak megvonta a vállát: minden szabályos volt.
Reggel elmentem megmosakodni. Amikor visszatértem, a fekhelyemen kiömlött tea, kenyérmorzsák, tojáshéjak és piszkos takaró várt. Először nem is értettem, mi történt. Megkérdeztem.
– Nem szándékos volt, – mondta a nagyi ártatlan arccal. – A gyerek csak evett és véletlenül kiöntötte. Még kicsi.
Visszafogtam magam. De belül forrtam. Igen, tisztelem az időseket. De nem a pimaszságot. Úgy döntöttem, tanítok neki egy leckét. És ezt tettem – remélem, nem hibáztam. 😥 Folytatás az első kommentben👇👇
Elővettem a hátizsákomból egy dobozt – egy ajándék volt az unokaöcsémnek. Egy mozgásérzékelős elektronikus kígyó. Ha valaki közeledik, bekapcsol, sziszegni kezd és gyorsan „elmenekül”.
Egészen élethű játék, ha az ember nem tudja, hogy csak egy játék. Főleg sötétben.
Vártam estig. Amíg a nagyi és az unoka az étkezőkocsiban voltak, a kígyót az alsó fekhelyük alá tettem, a táska mellé. Bekapcsoltam az érzékelőt.
Éjjel, amikor kialudtak a fények és csend lett, a kígyó „életre kelt”.
Előbb egy éles sziszegés hallatszott, aztán a padlón susogás. A sötétben a nagymama valószínűleg látott valamit kúszni, és akkorát sikított, hogy az egész vagon felébredt.
– KÍGYÓ! KÍGYÓ! – sikította, felkapta az unokáját és rohangált a fülkében.
Odasietett a kalauz, a szomszéd fülkék utasai is jöttek. Pánik. Valaki hívta az állomás személyzetét.
Nyugodtan felkeltem, felkapcsoltam a villanyt, lehajoltam és felvettem a játékot.
– Ez csak egy játék. Bocsánat, valószínűleg valamelyik gyerek játszott vele…
A kalauz felhorkant, az utasok nevetni kezdtek, a nagyi elvörösödött. Az unokája már nevetett, és a kígyó után nyúlt.
Attól a perctől – se szó, se panasz, se „adja át a helyét”. Reggel csendben lemászott a fekhelyéről, segített az unokának összeszedni a holmiját, és többé rám sem nézett.
