Én és a hatéves lányom éppen a nővérem újszülött kisbabájának pelenkáját cseréltük, amikor a lányom a kis unokatestvérére mutatott, és azt kérdezte: „Anya, mi ez?” 😱😨
Aznap reggel a nővérem hívott fel. Nemrég lett anya, fáradt volt, nem aludt rendesen, és megkért egy szívességre — hogy vigyázzak egy kicsit a babára, amíg ő pihen.
Természetesen igent mondtam. Én és a lányom imádtuk azt a kis csodát.
A hatéves lányom teljesen el volt ragadtatva — ringatta a kisbabát, simogatta a fejét, altatódalt dúdolt neki.
Minden nyugodt és békés volt: csendes nap, gyermeki nevetés, tej és friss pelenkák illata.
De néhány óra múlva a baba felébredt, és hangosan sírni kezdett. Tudtam, hogy ideje pelenkát cserélni.
A lányom lelkesen ajánlotta fel a segítségét — mindig szeret „felnőttnek” érezni magát, főleg, ha egy kisbaba van a közelben.
Letettem egy tiszta pelenkát az ágyra, óvatosan lefektettem a babát, és kibontottam a régit.
Ekkor a lányom hirtelen elkomorodott, mozdulatlan maradt, és halkan megkérdezte, miközben a kis unokatestvérére mutatott:
— Anya… mi ez?
Odanéztem, ahová mutatott — és jeges rémület futott át rajtam 😱😲 Folytatás az első kommentben 👇👇
A baba hasán és lábain kékes-lilás foltok voltak. Mintha valaki erősen megszorította vagy megütötte volna.
Megdermedtem.
— Kicsim… te csináltad ezt? — kérdeztem remegő hangon.
— Nem, anya, csak megpusziltam, — válaszolta remegő hangon, majdnem sírva.
Hideg borzongás futott végig a hátamon. Azonnal felhívtam a nővéremet. Amikor felvette, elmondtam neki, mit találtam.
Sokáig hallgatott, majd váratlanul, nyugodt hangon azt mondta:
— Én voltam…
Először nem értettem.
— Hogyhogy… te?
— Én csináltam… Egyszerűen nem bírtam tovább. Egész éjjel sírt. Nem aludtam, nem ettem… nem akartam, csak összeomlottam.
Csendben ültem, nem tudtam, mit mondjak. Fájdalom és félelem szorította a mellkasomat. A szemem előtt láttam a fáradt, megtört mosolyát.
És megértettem — a nővérem nem szörnyeteg. Csak teljesen kimerült volt, összezavarodott, és senki sem vette észre időben, milyen rosszul érezte magát.
Azóta szinte minden nap meglátogatom. Magammal viszem a kisbabát, hogy tudjon aludni, sétálni, egy kicsit újra önmaga lenni — ne csak egy kimerült, szorongó anya.
Néha visszagondolok arra a napra, és belegondolok, milyen közel volt a határhoz. És milyen fontos, hogy ilyenkor legyen valaki, aki időben nyújtja a vállát támaszként.
