Hazatértem a nyaralásból, és hatalmas gödröt láttam a kert közepén: megnéztem a biztonsági kamerák felvételét, és megdermedtem a rémülettől 😱😱
Egy hetet töltöttem a tengerparton a barátommal. Tenger, napfény, gondtalan esték – minden csodás volt. Robogóztunk, friss tenger gyümölcseit ettünk, egész éjjel beszélgettünk és nevettünk a múlt buta történetein. Már kezdtem úgy érezni, megújultam, mintha az élet végre jó irányba fordult volna. Különösen egy nehéz szakítás után.
Amikor hazaértem, először semmi gyanúsat nem vettem észre. Az autó a helyén volt, a kapu nem volt feltörve. Már éppen örültem a visszatérésnek, amikor… megdermedtem.
Pont a kertem közepén, a gondosan nyírt gyepben tátongott egy hatalmas gödör. Mély volt, szabályos téglalap alakú. Ilyeneket… hát, temetőkben szoktak ásni.
Hideg rázott meg. Ki csinálta? Miért? Milyen sötét színház ez?
Első gondolatom az volt, hogy talán valaki a munkások közül összekeverte a telket. De én biztosan nem béreltem fel senkit. Körbejártam a gödröt. Egy ásó hevert nem messze. Bakancsnyomok. Valaki erővel, hosszasan ásott.
Reszketni kezdtem. A torkom kiszáradt. Egyértelmű volt: nem véletlen. Ez valaki ötlete volt. Egy célzatos ötlet.
Berohantam a házba, és első dolgom volt bekapcsolni a biztonsági kamerák felvételét.
Átnézve az utóbbi napokat, megálltam, amikor megláttam ezt… Folytatás az első hozzászólásban 👇👇
Hirtelen megjelent egy ismerős alak. Éjjel volt. A nyaralásom második napja. Egy autó fényszórójának árnyékában előbukkant… ő. Az exbarátnőm.
Majdnem két évig voltunk együtt. Eleinte minden csodás volt, de idővel ellenőrzővé, lobbanékonnyá és őrült módon féltékennyé vált. Sokáig tűrtem, de egy nap egyszerűen elmentem.
Vita nélkül, hisztéria nélkül — összepakoltam, és kész. Írt, hívott, sírt. Aztán elhallgatott. Azt hittem, vége. Nyilván tévedtem.
Fekete kapucnis pulóvert és kesztyűt viselt. Egy ásót tartott a kezében. És elkezdett ásni.
Majdnem négy órán át folyamatosan. Szünetekkel. Egyedül. Teljes csendben. Csak a fényszórók fénye és az ásás zaja. Aztán állt a gödör szélén, elővett egy fa keresztet, beleszúrta a földbe, közvetlenül a kamerába nézett és… mosolygott. Nyugodtan, hidegen.
Valami volt írva a kereszten.
Nagyítottam a képet. A kezem remegett.
„Itt nyugszik egy áruló”
Felrobbantam a mosogató felett. Ez nem volt csak egy gesztus. Figyelmeztetés volt. Bosszú. Egy jel, hogy még nincs vége. Hogy talán még mindig itt van. Hogy figyel.
Azonnal hívtam a rendőrséget. Elmagyaráztam, megmutattam a felvételt. Komolyan vették. Amíg vártam a járőrt, nem tudtam megszabadulni attól az érzéstől, hogy valaki figyel engem a kerítés mögül. A fák mögül. A sötétből.
Másnap reggel elfogták. Egy másik kerületben bérelt lakásban élt. A kihallgatáson semmit sem tagadott. Csak annyit mondott:
„Csak azt akartam, hogy tudja, mennyire szerettem.”
Elküldték pszichiátriai vizsgálatra. Én pedig még sokáig nem tudtam aludni éjszakánként. Minden reggel, amikor kiléptem a házból, ránéztem a gyepre… mintha újabb gödröt vártam volna ott.
