Késő este mentem hazafelé, amikor hirtelen észrevettem, hogy egy fekete ruhás férfi követ engem: gyorsan elővettem az esernyőmet a táskámból, és fejbe vágtam vele, de ekkor az idegen valami teljesen váratlant tett 😱😨
Egy üres utcán sétáltam, már majdnem tizenegy óra volt. A lámpák halványan pislákoltak, és a lépteim visszhangoztak a régi házak falairól.
Gyorsabban kezdtem menni, a táskámat a mellkasomhoz szorítottam, és folyton hátranéztem. Minden alkalommal, amikor megfordultam, ott volt. Néhány lépéssel mögöttem. Egy férfi sötét pulóverben, a kapucnija mélyen a fejére húzva.
Először azt hittem, csak véletlen — talán ugyanabba az irányba tartunk. De minden kereszteződésnél pontosan oda fordult, ahová én.
Megpróbáltam gyorsabban menni — ő is felgyorsított. Megálltam egy kirakat előtt, mintha nézelődnék — ő is megállt, kicsit távolabb.
Ekkor kezdtem igazán félni. Számtalan gondolat suhant át a fejemben — merre fussak, kit hívjak. A telefonom lemerült. Az utcán senki sem volt.
Egy szűk sikátorba fordultam, remélve, hogy továbbmegy. De néhány másodperc múlva nehéz lépteket hallottam a hátam mögött.
Egyre közelebb jött. Az ujjaim remegtek, miközben szorosan fogtam a táskám pántját. Csak egyetlen gondolat járt a fejemben: ha közelebb jön, nem hagyom magam.
Hirtelen megfordultam. Egy pillanatra találkozott a tekintetünk — hidegen, gyanakvón.
— Miért követsz engem? — szakadt ki belőlem.
Az idegen nem válaszolt.
Ekkor nem bírtam tovább: előkaptam a táskából az összecsukható esernyőt, és hirtelen megfordultam. Mielőtt megszólalhatott volna, teljes erőmből fejbe vágtam. Ő hátrahőkölt, a kapucnijához kapott. 😱😱 De éppen ebben a pillanatban a férfi valami teljesen váratlant tett. Ennek a hátborzongató történetnek a folytatását az első kommentben meséltem el 👇👇
— Miért ütöttél meg?! — kiáltotta zavartan.
— Miért követsz?! Azonnal hívom a rendőrséget! — kiabáltam, igyekezve, hogy ne remegjen a hangom.
— Ne, várj… csak meg akartalak ismerni, — mondta halkan, lesütve a szemét.
— És ezért kellett követned? — vágtam vissza dühösen. — Egyszerűen odajöhettél volna és beszélhettél volna velem.
— Csak… szégyelltem magam, — suttogta, mint egy gyerek, akit rajtakaptak valamin.
Nem szóltam többé semmit. Megfordultam, és elrohantam, a szívem vadul vert a halántékomnál. Még csak hátra sem néztem, hogy lássam, követ-e.
Azóta soha többé nem láttam őt, de néha, amikor késő este megyek haza, azon kapom magam, hogy azon gondolkodom: tényleg csak meg akart ismerni… vagy inkább megijedt attól, hogy rendőrt hívok?
