Megsajnáltam egy hajléktalan férfit, és adtam neki egy tányér forró levest, de egy hét múlva nagyon megbántam a jótettemet. 😨😢
Két hete, amikor munkába mentem, vettem észre őt először. Harminc év körüli férfi, első pillantásra egészen átlagos — rendezett, bár kopott ruhák, borotválatlan arc, üres tekintet. Akkor még nem figyeltem fel rá különösebben. Amikor viszont a műszakom végén kimentem telefonálni a bár elé — még mindig ott állt.
A szél már csípős volt, a hideg a csontjaimig hatolt. Ő pedig meg sem próbált valahová behúzódni. Nem bírtam tovább, odamentem hozzá.
— Jó estét… minden rendben? Segíthetek valamiben? Hívjak valakit? — kérdeztem, és abban a pillanatban megcsapott egy erős szag, amitől hátraléptem.
Kissé bűnbánóan rám nézett:
— Nem, köszönöm… Azért állok itt, mert itt nincs szél. Zavarok?
— Nem, nem zavar… De reggel óta itt van?
— Majdnem. Párszor bementem a boltba, hogy kicsit felmelegedjek.
— Sikerült enni valamit?
— Vettem kenyeret… azt majszolom lassan.
— Miért… miért nincs otthon? — kérdeztem végül.
Lesütötte a szemét:
— Nincs otthonom.
Nagyot nyeltem, alig tudtam elfojtani a szánalmat.
— Várjon itt.
Bementem, és vettem neki egy meleg ételt a dolgozói kedvezményemmel. Leültettem a teraszra, legalább tető volt a feje fölött. Csöndben evett, alig emelte fel a tekintetét. Amikor később jöttem zárni — már nem volt ott.
Akkor még nem is sejtettem, hogy hamarosan nagyon meg fogom bánni ezt a jótettet. Folytatás az első hozzászólásban 👇👇
Másnap megint visszajött ez a hajléktalan férfi. És azután is. Újra és újra. Ugyanarra a helyre ült le, várt. És én szinte kötelességemnek éreztem, hogy megint enni adjak neki. Minden alkalommal. Ez így ment majdnem egy hétig.
Nem bírtam tovább. Nekem sem volt annyi pénzem, hogy örökké etessek valakit. Ráadásul a vendégek panaszkodtak a szagára, és a vezetőség majdnem kirúgott. De hogyan mondjam meg egy reménytelen embernek, hogy itt nem látják szívesen?
Végül összeszedtem minden bátorságomat, és találtam neki egy menhelyet. Ott befogadják és ételt is adnak neki.
Most ott van, fedél alatt, meleg ággyal és ennivalóval. De még mindig bennem van a kétely: jól tettem, hogy odavittem, és már nem én segítek neki?
Annyira összetörtnek érzem magam, és nem tudom, hogyan tudok ezzel együtt élni.
