— Nem tanítottak meg, hogy az idősebbeknek helyet kell adni?! — kiabálta a nő a metrón: De a fiú olyan dolgot tett, amire senki nem számított 😨😲
Következő megálló. A kocsi kicsit megmozdult, az ajtók sisteregve kinyíltak, és egy új utascsoport özönlött be. Egyesek leszálltak, mások nehezen fértek be, zacskókkal, esernyőkkel és fáradt arccal.
Az érkezők között volt egy körülbelül ötvenes nő. Magas sarkú, hosszú szürke kabát, rúzsozott ajkak, irritált tekintet. Egy nehéz bőr táska a vállán. Röviden: egy hölgy, akinek az a tekintete, hogy „mindenki tartozik nekem”.
Áthaladt a folyosón, és meglökte a fiú térdével, aki az ablak mellett ült. Csak megérintette térddel. Nem kért bocsánatot. De pár lépés után megállt. Megfordult. Mintha csak most ébredt volna rá igaz ügyére.
— Igen, kényelmes itt terpeszkedni! — mondta kihívóan. — És a többiek hogyan férjenek át? Nem gondoltál erre? A lábaid a folyosó közepén… A szüleid nem tanítottak meg tisztelni másokat?
A fiú felemelte a tekintetét. A fülhallgató még mindig a fülében volt. Nyugodtan kivett egyet, felesleges mozdulatok nélkül. Ránézett. Nem félelemmel, nem agresszívan — egyszerűen csak nézett.
— Veled beszélek! — emelte fel a hangját a nő. — Nehéz helyet adni egy nőnek? Vagy azt hiszed, a világ körülötted forog?
Csönd lett a kocsiban. Az emberek elkezdtek hátrafordulni. Két tinédzser a sarokban felült, készen a látványra. Minden a megszokott forgatókönyv szerint ment: most ő majd szemtelenül válaszol, a nő még dühösebb lesz, aztán… konfliktus, kiabálás, esetleg biztonságiak.
De a fiú hirtelen valami nagyon váratlan dolgot tett 😱 Folytatás az első kommentben 👇 👇
A fiú lehajtotta a tekintetét, és halkan azt mondta:
— Elnézést.
Felállt.
És mindenki látta, hogy a hely, amit feladott, lassan hátradőlt — nyikorgott, saját súlya alatt lecsúszott, és éles szögben nekicsúszott a falnak.
A háttámla csak egy oldalsó rögzítésen tartotta magát, a párna elcsúszott, felfedve a fémrugókat és a törött műanyag keretet. Egyértelmű volt: ott ülni kapaszkodás nélkül szinte lehetetlen.
A fiú csendben állt. Kissé billegve, mintha a lába zsibbadt volna.
Kínos csend telepedett a kocsira. A nő egy pillanatra megmerevedett. Aztán a törött ülésre, majd ismét a fiúra nézett.
— Én… nem tudtam, — motyogta. — Elnézést.
Ő csak bólintott, visszateszte a fülhallgatót, és az ajtó felé fordult.
