77 évesen eladtam minden vagyonomat, hogy vegyek egy jegyet és lássam az életem szerelmét, de a repülőn váratlan dolog történt 😢😢
Eladtam mindent, amid csak volt. A régi autót, a széket, a bakelitlemezeket. Még az órát is — azt, amit a nyugdíjazásomra kaptam. Mindezt egy jegyért. Egy irányba.
Megtaláltam a régi barátnőmet, akivel fiatalon és butaságból szakítottunk, és majdnem 50 éve nem láttam. De mindig csak őt szerettem, és mindig rá gondoltam. Azt hittem, elfelejtett. Kiderült, hogy nem, bár férjhez ment máshoz és szült egy fiút.
Most már megvolt a szeretett nőm címe. A fia válaszolt a levelemre — azt mondta, hogy mindent emlékszik.
A repülő felszállt, szorítottam a mellkasomhoz a fényképet. Nevetünk rajta, még fiatalok vagyunk, a folyóparton. Fogom a kezét. A kép régi, kifakult, de az ő mosolyának minden ívét kívülről tudtam. A legutolsó találkozásunk után soha többé nem láttam, és azt sem tudtam, hogyan néz ki most.
Magasságban, amikor a repülő felhők közé ért, a telefonom rezgett. Nem siettem megnézni. A szívem már így is túl erősen vert. De megnyitottam. És akkor omlott össze a világom, most nem tudom, hogyan éljek tovább. Folytatás az első hozzászólásban👇👇
„Sajnálom… anya meghalt az éjszaka. Várt. Nagyon várt rád.”
Nem éreztem fájdalmat. Csak… ürességet. Mintha hirtelen elnémult volna minden bennem. A világ elsötétült. Nem emlékszem, hogyan dőlt hátra a fejem. Csak hallottam sikolyokat, lépéseket, valaki beszélt valamit, fogta a kezem.
Felébredtem — már később. A földön. Idegen arcok körülöttem. Valaki adott vizet. Valaki megkérdezte, hogy vagyok. Bólintottam. Nem volt mit mondanom. Csak egyet:
— „Mindenképp eljutok. Megígértem.”
És eljutottam. Vettem egy csokrot — egyszerű, mezővirágosat. Elmentem a temetőbe. Megtaláltam a sírkövét. Leültem mellé. Letettem a fényképet. És a jegyet.
— „Sajnálom. Késtem.”
Aztán csak ültem. Hallgattam a szelet. És a csendet. Ő itt van. Tudtam.
Így van ez mindig — azt hisszük, van még időnk, hogy még megölelhetünk, megcsókolhatunk valakit, és buta okokból búcsúzunk anélkül, hogy felfognánk, és aztán sokszor már késő.
Én soha nem láthattam a szerelmemet, pedig majdnem egész életemben vártam a találkozásunkra.
