Hetvenévesen anyám hirtelen úgy döntött, hogy vesz magának egy 1800 dolláros dizájner ruhát — csak azért, hogy ritka találkozókon a barátnőivel viselje. 😢
Ez mélyen megrázott. Egy ekkora összeget pazarolt el, miközben a fiam főiskolára készült, és minden anyagi segítség számított.
Amikor vacsoránál szóba hozta a ruhát, majdnem megfulladtam a víztől.
Alig tudtam visszafogni magam, hogy ne legyek durva anyámmal, és dühösen hazamentem. Átgondoltam az emlékeket — ahogy az utolsó fillért is a unokákra költötte, ahogy spórolt magán, hogy nekünk legyenek ajándékok. És most meg csak egy ruha?
Néhány nap múlva nem bírtam tovább.
— Anya — mondtam — szerintem igazi egoistaként viselkedtél. Hogy vehettél egy ilyen drága ruhát, miközben az unokádnak szüksége van a segítségedre?
A válasza sokkolt. Sosem gondoltam volna, hogy anyám ilyesmire képes… Folytatás az első kommentben ⬇️⬇️
— Tudod, amikor 32 éves voltam, láttam egy ruhát a kirakatban. Kék volt, vékony gombokkal. Álltam és néztem, míg a bátyád sírni nem kezdett a babakocsiban. Továbbmentem. És nem tértem vissza. Tudod miért? Mert abban az évben mindketten új cipőre szorultatok. És én titeket választottalak.
Éreztem, hogy összeszorul a szívem.
— És ez nem volt áldozat — tette hozzá —, döntés volt. Az én választásom. Életemben mindig adtam. Örömmel. És most… szerettem volna magamnak is hagyni valamit. Legalább egyszer.
Csendben maradtam. Nem tudtam mit mondani. Aztán azt mondta, amit nem vártam:
— De tudod, pénzt tettem félre az unokának. Három éve kezdtem el takarékoskodni. Ez egy búcsúajándék a főiskola előtt. Csak… azt akartam látni, hogy megengeded-e, hogy ne csak nagymama legyek, hanem nő is.
Lelassultam. Zavarban voltam. És mélyen megérintett.
— Miért nem mondtad el rögtön?
— Mert neked kellett megtalálnod a választ magadnak. Nem mindig kell magyaráznunk a vágyainkat. Néha a szeretteinknek egyszerűen bíznia kell bennünk.
