A diákok gúnyolták az új tanárnőt, próbálták sírásra bírni, de néhány perccel később valami váratlan történt 😢😲
A 10. osztályban már régóta nem volt állandó irodalomtanár. Az egyik szülési szabadságra ment, a másik egy hónap után feladta. Amikor megjelent Anna – fiatal, nyugodt, rendezett – a diákok összenéztek:
„Még egy… Sokáig nem bírja majd.”
Az első óra rögtön egy próbával indult.
– Nos, nyissátok ki a füzeteteket… – kezdte a tanárnő.
– Mi nem hoztunk! – kiáltotta valaki hátulról. Nevetés.
– Nem mutatkozna be előbb, mielőtt tanítani kezdene? – szúrta oda egy másik.
– Rendben. Anna… – mondta nyugodtan.
– Olyan illata van, mint a régi időkben, a szemüvege meg olyan, mint a nagymamámé! – a nevetés hangosabb lett.
Valaki bekapcsolta a telefonján egy szamár bőgését. Az osztály harsányan felnevetett. Miközben a táblánál magyarázott, egy diák papírrepülőt dobott a hátába.
A tanárnő megfordult.
– Talán majd sírva elfut, mint az előző? – súgta oda valaki elég hangosan, hogy hallja.
Valaki hangosan ásított, majd látványosan leejtette a tankönyvét. A többiek követték – könyvek zuhantak, székek nyikorogtak, valaki már nyíltan TikTokot nézett a táblagépen.
Ekkor Anna, mindenki meglepetésére, leült az asztal szélére, és halkan, szinte hétköznapian megszólalt… Az egész osztály megdermedt a szavaitól… Folytatás az első kommentben 👇👇
– Tudjátok, nem mindig voltam tanár. Pont egy éve még onkológiai osztályon dolgoztam, tizenévesek között. Olyanok voltak, mint ti. Néhányan csak annyit szerettek volna, hogy megérjék az érettségit. Nekik minden számított: a könyvek, a versek, az egyszerű beszélgetések.
– Egy fiú, 17 éves. Diagnózis – szarkóma. Felolvastunk együtt, mert ő már nem tudott beszélni.
A diákok kicsit csendesedtek.
– Akkor is fogta a könyvet, amikor az ujjai már nem engedelmeskedtek. Azt mondta: „Kár, hogy régen nem szerettem olvasni. Most mindent odaadnék, csak hogy… részt vehessek egy sima órán. Infúzió nélkül.”
A teremben egyre nagyobb lett a csend.
– Egy másik lány a szomszéd szobából – folytatta Anna – arról álmodott, hogy iskolába járhasson. Csak ülni egy igazi osztályban. Ti, gyerekek… ti az ő álmukat élitek, és úgy viselkedtek, mintha az élet tartozna nektek valamivel.
– Nem foglak sajnálni titeket, és nem is foglak könyörögni. Tudom, mi az igazi érték. Ha ti is meg akarjátok tudni – csak folytassátok.
Felállt, eligazította a füzeteket az asztalon, megigazította a szemüvegét, és kinyitotta a naplót. Az óra hátralévő részében senki sem szólt egy szót sem.
