A férjem azt mondta, adjam oda az anyósomnak a nyaralót. Azt a nyaralót, amit én építettem a semmiből, amibe minden pénzemet és időmet belefektettem.
– Anya jobbat érdemel – mondta a férjem, mintha csak egy fölösleges bútordarabról lenne szó. – Te majd veszel magadnak valamit… valamikor.
Bele kellett egyeznem, de közben zseniális bosszútervet dolgoztam ki a kapzsi anyós ellen, akinek a tágas lakás sem volt elég.
A kommentekben elmesélem, mit tettem 👇👇
Tavasz volt, a nyaralómban ültem. Térdeimet átölelve, gyapjúkendőbe burkolózva néztem a kertet, amit évekig gondozgattam. Ezt a házat szinte puszta kézzel építettem.
És most már nem volt az enyém.
– Anya jobbat érdemel – mondta a férjem, mintha csak egy elavult holmiról beszélne. – Majd veszel másikat… valamikor.
„Valamikor.” Csak ennyi.
Az anyja nevében beszélt – annak az asszonynak, aki mindig gyanakvóan nézett rám, mintha nem lennék méltó a fiához.
Ő akarta a nyaralót. A tágas lakás nem volt elég neki.
Az éjjel nem aludtam. A kandalló melletti fotelban ültem, és a gondolataim zakatoltak. Aztán… valami átkattant bennem. Rájöttem: bosszút kell állnom.
Hajnalra megszületett a terv. Délelőttre teljesen átalakítottam a kertet. Áthelyeztem a virágágyásokat, elrejtettem a szerszámokat, és a teázósarok helyére egy rozsdás kádat raktam, tele náddal.
Az egész hely elhagyatottnak tűnt, mintha évek óta nem lakna itt senki.
Ezután a házat vettem kezelésbe. Leszedtem a függönyöket, elrejtettem a párnákat, elpakoltam az edényeket, és a bútorokat szürke lepedőkkel takartam le. Az otthon azonnal sivár lett.
Amikor az anyós megérkezett, hogy „megnézze az új birtokát”, ledermedt a kapuban.
– Ez… ez nem az, amiről beszéltél – suttogta a férjemnek.
Vállat vontam: – Minden tisztességesen. A ház olyan, amilyen. Élhetsz benne, eladhatod. De mostantól mindent magadnak kell csinálni.
És elmentem. Nem sírva, nem dühösen.
Pár hónap múlva kis teaházat nyitottam a városban.
Az anyós nem maradt sokáig a nyaralóban. Azt beszélik, eladásra kínálta. De senki sem akarja megvenni.
És én már nem bánkódom. Mert néha, hogy megőrizzük, ami a miénk, el kell tudni engedni.
