Észrevettem, hogy állandó vendégünk — egy kb. 65 éves nő — egyedül ül egy nagy asztal előtt, tele étellel és itallal 😢. Nagyon szomorúnak tűnt, és rögtön tudtam, hogy valami történt.
— Mi a baj? Miért vagy ma ilyen szomorú? — kérdeztem.
— Ma van a születésnapom, az évfordulóm… és egyedül vagyok. Meghívtam a gyerekeket és az unokákat… de senki sem jött el. Mindannyian elfoglaltak, munka, teendők… Senki sem tudott eljönni.
A szívem összeszorult, és tudtam, hogy meg kell mentenem a kedves vendégünk ünnepét. Elmesélem, mit tettem, remélem, értékelni fogjátok a kedves cselekedetem 👇👇
Folytatás az első kommentben👇👇
Már évek óta dolgozom egy kávézóban, és ez idő alatt a város ezen kis sarkának részévé váltam, ahol minden nap hasonlított az előzőhöz, de mindig volt valami különleges.
Különösen emlékszem egy vendégre — egy idős nőre, kb. 65 éves — aki szinte minden nap eljött. Néha rendelt valamit enni, néha csak ült egy csésze kávé mellett, elmerülve a gondolataiban.
Senki sem tudta a nevét, és valahogy ő lett a kávézó része.
Aznap délutáni műszakban dolgoztam, ahogy mindig, 14 órakor. Megláttam őt — egyedül ült egy nagy asztalnál a terem sarkában. Valami nem stimmelt. Általában az ablaknál ült, de ma… nagyon egyedül volt.
Odamentem hozzá és köszöntöttem.
Fáradt szemmel nézett rám, és halkan válaszolt:
— Jó napot.
Olyan szomorúság volt a hangjában, hogy rögtön tudtam, valami nincs rendben.
— Mi történt? Miért vagy ma ilyen szomorú?
— Ma van a születésnapom, és egyedül vagyok. Meghívtam a gyerekeket és unokákat… de senki sem jött el. Mindannyiuknak megvannak a saját gondjaik, munkájuk… Senki sem tudott eljönni.
Nehéz lett a lelkemnek. Egyedül ült a kávézóban ezen a fontos napon.
— Gondolom, nagyon elszomorít ez téged? — kérdeztem óvatosan.
Bólintott és sóhajtott, majd újra kinézett az ablakon.
Tudtam, nem állhatok csak úgy tétlenül. Tennem kellett valamit. És akkor eszembe jutott egy ötlet.
— Mi lenne, ha csinálnánk neked egy kis meglepetést? Különlegeset ajánlhatok, mint a legértékesebb vendégünknek.
Kíváncsian nézett rám.
— Mit értesz ez alatt? — kérdezte, bár hangjában még volt némi kétkedés.
Mosolyogtam.
— Azt javaslom, hogy töltsd ezt a napot úgy, mintha vendégeid lennének. Mi, a dolgozók, itt leszünk, és örömmel társaságot nyújtunk neked.
Megkértem a kollégáimat, hogy tartsanak egy kis szünetet, és együtt megterítettük az asztalt. Virágokkal díszítettük, tettünk rá desszerteket és italokat, és meghívtam, hogy üljön le.
Nem sokkal később a hölgy sokkal jobban érezte magát. Elkezdett mosolyogni, és a tekintete élénkebb lett. Amikor megkóstolta az első szelet tortát, a szeme felcsillant, mint egy kisgyereké.