A kislány temetése alatt egy fekete holló váratlanul leszállt a koporsóra, és néhány másodperc múlva mindenki rémülten nézett a madárra
A kislány temetésekor az egész város összegyűlt, hogy elkísérje őt az utolsó útjára. A szülők és barátok szomorú arca tükrözte a pillanat súlyosságát, mindenki sírt. 😲😲
A pap vigasztaló szavakat kezdett mondani, amikor hirtelen megjelent egy fekete holló. Hang nélkül ereszkedett le egyenesen a koporsóra, tollai csillogtak a napfényben, szemeiben pedig furcsa fény csillogott.
A jelenlévők megdermedtek. Valaki felszisszent, más hátralépett. Megpróbálták elűzni a madarat, köveket dobáltak felé, de hirtelen megértették, hogy ez a holló nem egyszerű madár, hanem…
A folytatás az első kommentben 👇👇
Ekkor a kislány édesanyja felemelte a fejét, a hollóra nézett, és az arcán felismerés villant át.
— Ő az… — suttogta. — Ugyanez a holló. Mindig a kertünkbe járt.
Az emberek meglepetten hátrafordultak. A nő előrelépett, és könnyein keresztül hangosan azt mondta:
— A lányunk etette őt. Majdnem minden nap. A madár a balkonra szállt, és várt, míg a lány kivitte neki a kenyeret. Azt mondta, ő a barátja. Még rajzolt is minket — engem, a férjemet… és őt. A holló mindig ott volt a rajzain.
Ezt felidézve elővett a táskájából egy összehajtott rajzot — mindig nála volt. A papíron, gyermeki kézzel három alak volt: anya, apa és a kislány, mellettük pedig egy fekete madár kedves szemekkel.
Mindannyiuknak szárnyszerű karjuk volt, mintha egy család lennének.
— Eljött elbúcsúzni — mondta az anya már nyugodt hangon. — Ő nem csak egy holló. Emlékezett rá.
A jelenlévők csendben álltak, képtelenek voltak bármit mondani. Valami ebben a történetben mélyen megérintette mindannyiuk lelkét.
A holló pedig, mintha hallotta volna a szavait, meghajtotta a fejét tiszteletből, majd hosszú szünet után kiterjesztette szárnyait. Felszállt a levegőbe, és eltűnt a fák mögött.
