Amikor a fiam hozzáment Alice-hez, sokkot kaptam. Nem a házasságtól — hanem a választásától. Szép, igen. Fiatal, igen. De túl magabiztos, olyan hosszú körmökkel, mint egy tigrisnek, és olyan tekintettel, mintha már ő lenne a ház uralkodója, nemcsak otthon, hanem az egész utcán.
Próbáltam udvarias lenni. Ő hideg volt. Sütöttem pitét — ő sushit rendelt. Felajánlottam segítséget — azt mondta: „Mi elboldogulunk.” A fiam hallgatott, mintha két tűz között lenne.
Egyre gyakrabban gondoltam: „Mit tett a fiamval?”
Aztán találtam… egy fülbevalót. Nőit. De nem Alice-é. Ismerem a ékszereit — úgy csillognak, mint egy karácsonyi fa. De ez egyszerű, ezüst, diszkrét volt. A nappali kanapéja mögött hevert. Nem csináltam jelenetet, de a kétség beférkőzött.
Egy hét múlva — egy második felfedezés. Egy levél. Egy papírfecni: „Köszönöm a tegnapi napot. Fontos volt számomra. A tied, K.”
Tudtam, hogy nem Alice-é. És nem az enyém. Az egész világom megingott. Elhatároztam, hogy beszélek Alice-szel. Meghívtam egy teára, a fiam nélkül. Skandálásra, sírásra, szemrehányásokra számítottam.
De nyugodtan jött, egy házi pitével, leült, és hirtelen azt mondta:
— Tudom, mit találtál.
Mi történt utána, elmondom az első hozzászólásban 👇👇
Megfeszültem. Ő folytatta:
— Ő nem a szeretője. Ő a pszichológusa.
Megdermedtem.
— Több mint egy évig szenvedett. A kirúgása után. Senkinek sem mondta el. Észrevettem, hogy bezárkózott. Meggyőztem, hogy elmenjen terápiára. Nem mondtam el nektek — ő kérte. A fülbevaló — nem fülbevaló. Az egy… medál a pszichológusa karkötőjéből, ami leesett a táskájában. A levél — az övé. Megköszönte neki a bizalmát.
Csendben ültem. Aztán elsírtam magam. Mert hülyének éreztem magam.
Azt hittem, hogy ő a férfi, aki elválasztotta őket. De ő lett az ő megmentője. És a családom. Azóta nagyon közel kerültünk egymáshoz.
