Megigazítottam a kapucnimat, próbáltam elrejteni a hajamat — ami már ritkás és kifakult volt az újabb kemoterápiás kezelés után. A metró zsúfolt volt, de sikerült leülnöm az ajtó mellett. Kimerültnek éreztem magam, a testem fájt, minden levegővétel nehéz volt.
Mellém állt egy hatvan év körüli nő egy hatéves kisfiúval. A fiú azonnal leült a szabad helyre, a nő pedig mély sóhajjal hozzám fordult:
— Fiatal hölgy, legyen szíves, adja át a helyét. Nehéz nekem állni.
Kissé felemeltem a fejem, de alig maradt bennem erő.
— Sajnálom, nem tudok, — mondtam halkan, lesütve a szemem, — kérje meg az unokáját, hogy adja át a helyet.
A nő összevonta a szemöldökét, és felemelte a hangját:
— Hogyhogy nem tud? Hiszen maga fiatal! Hol a tisztelet? A fiú gyerek, maga meg — ez felháborító! Nézzék csak, hogyan viselkedik!
Az emberek figyelni kezdtek, néhányan morgolódni is kezdtek.
Ekkor elszántam magam, és olyat tettem, amitől a nő rémülten nézett rám, bocsánatot kért, és még a saját megállójánál is előbb leszállt. Folytatás az első hozzászólásban 👇👇
Lassan hátratoltam a kapucnit, megmutatva kopasz fejem, és keserűséggel a hangomban mondtam:
— Rákom van. Épp most estem át kemoterápián. Ezért nem tudok felállni. Nem kérek megértést, csak annyit, hogy ne kiabáljanak velem.
A nő ledermedt. Egy percig csend lett.
Néhányan másképp néztek rám — nem elítélően, hanem részvéttel és talán tisztelettel.
Újra felvettem a kapucnit, próbáltam elrejteni magam a kíváncsi tekintetek elől.
A metrón — a közönyös, szokásos arcok között — egyszerre éreztem magam nagyon egyedül és hihetetlenül erősnek.
Vajon helyesen cselekedtem? Tényleg fájt, de tisztelem az idősebbeket.
