A nagymamám megkért, hogy pontosan egy évvel a halála után vegyem le a fényképét a sírkövéről – amikor levettem a képet, sikoltottam a rémülettől. 😱😱
Halála előtt a nagymamám magához hívott, amikor kettesben maradtunk. A hangja gyenge volt, alig hallható suttogás:
— Vedd le a fényképemet a sírkőről pontosan egy év múlva. Csak akkor, nem előbb. Megígéred?
Megpróbáltam elhessegetni ezeket a komor gondolatokat:
— Nagyi, ne mondj ilyet, még sokáig velünk leszel…
De ő csak gyengéden elmosolyodott, lehunyta a szemét, és megismételte:
— Ígérd meg…
Megígértem. Ugyanezen az éjjelen a nagymamám elment ebből a világból.
Egy évvel később már majdnem elfelejtettem ezt a furcsa kérést. De az ígéret szent dolog. A sírjánál könnyen lecsavaroztam a tartókat, és amint kivettem a képet, felsikoltottam:
— Ez nem lehet igaz…
A folytatás az első hozzászólásban ⬇️⬇️
A nagymamám portréjának hátoldalán egy régi, kifakult fénykép volt elrejtve egy fiatal nőről — élettel teli, sugárzó mosollyal, szűk ruhában egy régi ház előtt.
Fájóan hasonlított rám. Csak éppen régimódi ruhában. Lefényképeztem a sírkövet, és elmentem a nagyapámhoz válaszokért. Úgy tűnt, mintha már várta volna ezeket a kérdéseket.
Amikor megmutattam neki a képet, szomorú mosollyal azt mondta:
— Ő a nagymamád. Ilyen volt, amikor megismerkedtünk. Igazi filmszínésznő-típus.
— De miért rejtette el ezt a mostani portré mögé?
A nagyapám felsóhajtott, elhallgatott egy pillanatra, majd így szólt:
— Mindig sokat aggódott a külseje miatt. Főleg idős korában. Gyakran nézett tükörbe és azt mondta: „Miért nem tesz senki fiatal kori képet a sírra? Miért kell, hogy csak öregen emlékezzenek ránk?”
Aztán hozzátette: „De ha fiatal képet teszek ki, azt hiszik, hiú vénasszony vagyok…”
Könnyek közt mosolyogtam. Minden értelmet nyert.
Csak azt akarta, hogy legalább egyszer — egy évvel később, amikor a fájdalom már enyhül — olyannak lássam őt, amilyen valójában volt. Szépnek. Élőnek. Boldognak.
