Anyu Olaszországba költözött, és ott hozzáment egy olasz férfihoz. Tavaly nyáron családi összejövetelt szervezett – meghívott engem és a nővéremet is. Minden csodálatosnak tűnt. Együtt főztünk, sétáltunk egy kis olasz városkában.
De az utolsó napon minden megváltozott. A búcsúvacsorán anyu olyat tett, amit nem tudok megbocsátani. Ez miatt még a saját nővéremet is megutáltam. És most… hogyan tartsam velük a kapcsolatot?
Az első kommentben elmesélem, mi történt 👇👇
Gyerekkorom óta úgy éreztem, hogy a szeretet nem egyformán oszlik meg a családunkban. Anyának mindig volt egy kedvence – Mari, a nővérem.
Ha ugyanazt a csínyt követtük el, csak én kaptam büntetést. Ha összevesztünk, mindig én lettem a hibás.
Amikor egyetemre kerültünk, én kemény munkával bejutottam államilag támogatott helyre. Mari nem – anya pedig gondolkodás nélkül kifizette az ő tanulmányait.
Én egy szűk kollégiumi szobában laktam két másik lánnyal, és tésztán éltem. Mari bérelt lakásban lakott új bútorokkal, és hetente csomagokat kapott anyánktól.
Apánk halála után anya Olaszországban kezdett dolgozni. A lakását Marira hagyta.
Pár évvel később feleségül ment egy olasz férfihoz. Nem tagadhatom, rendes ember: udvarias, figyelmes, nyugodt. Furcsa volt látni, hogy egy hét alatt több melegséget kaptam tőle, mint anyámtól egész életemben.
Mari időközben elvált, és visszaköltözött anyához két gyerekkel. Anya teljesen őket tartja el: lakhatás, ruházat, élelmiszer, nyaralások a tengernél – mindent ő fizet.
Tavaly nyáron anya meghívott minket Olaszországba. Úgy tűnt, tényleg közeledünk egymáshoz. Azt akartam hinni, hogy minden változik.
De a búcsúvacsorán újra szembesültem a valósággal.
– Kislányom, tessék, tudom, most nehéz – mondta anya, és egy borítékot adott Marinak.
A borítékban 10.000 euró volt. A gyerekeinek 1.000–1.000. Nekem és a fiamnak – semmi.
Csendben maradtam, de a tekintetem mindent elárult. Anya észrevette, és mintha előre készült volna, elmosolyodott:
– De te sikeres vagy, neked nincs szükséged segítségre!
Valóban nincs. És nem is a pénzről van szó. Akkor nem az eurók kellettek – csak egy elismerés, egy kis melegség, egy egyszerű mondat: „Ügyes voltál, büszke vagyok rád.”
De anya mindig Marit választotta. És még azon az utolsó estén is újra így döntött.
