Egyedül neveltem fel a lányomat. A férjem elment, amikor öt éves volt, és soha többé nem láttuk. Két munkahelyen dolgoztam: nappal iskolát takarítottam, este varrtam megbízásos alapon. Utána még rohantam haza, hogy vacsorát főzzek, ruhákat mossak és ellenőrizzem a házi feladatokat.
Soha nem tagadtam meg tőle semmit. Új mobiltelefont akart? Persze. A legszebb ruhát a ballagásra? Természetesen. A 18. születésnapjára egy pár arany fülbevalót? Semmi akadálya. Azt hittem, így pótolom a férjem hiányát. Azt gondoltam, hogy értékeli az erőfeszítéseimet.
De a valóság más volt.
Nemrégiben volt a 60. születésnapom. Nagyon vártam, hogy a lányom köszönt engem, de ő egy régi, elhasználódott táskát adott nekem, amelynek a pántjai már tönkrementek.
— Mi ez, lányom? Nem érdemlek egy normális ajándékot?
Nem vártam, hogy ilyen választ kapjak egy gyermektől. Egész éjjel sírtam, és önmagamat hibáztattam. Vajon rossz anya voltam?
A történetemet a kommentekben lévő linken mesélem el, és kérlek, segítsetek tanácsokkal ⬇️⬇️
Amikor a lányom egyetemre ment, az igényei drámaian megnőttek. Most már nemcsak mobiltelefont akart, hanem az iPhone legújabb modelljét, nemcsak ruhákat, hanem márkás darabokat.
Az én jövedelmem azonban ugyanaz maradt. Ekkor kezdett el arra sürgetni, hogy menjek külföldre dolgozni.
— Anya, gondolj már magadra is! — mondta. — Nézd meg, hogy élnek mások. Más szülők dolgoznak, te pedig mit csinálsz? Csak lustálkodsz!
— Lányom, hogy csináljam ezt… Fáj a lábam. Nem fogom bírni…
De ő nem akart meghallgatni. Idővel egyre ritkábban jelent meg. És amikor megjelent, hideg és távolságtartó volt.
Korán férjhez ment. A férje tíz évvel volt idősebb, és sikeres üzletember volt. Elkezdtek élni a vágyott életet: drága ruhák, utazások, éttermek.
Nem irigykedtem. Örültem neki, de fájt, hogy elfelejtett engem. Amikor magas vérnyomással küzdöttem, senki sem kérdezte, hogy vagyok. És amikor elszakadtak a régi cipőim, összeszedtem a bátorságomat, hogy pénzt kérjek tőle.
— Anya, őszintén, elég volt, abba kell hagynod, hogy tőlem függj! — mondta mérgesen.
Ezeket a szavakat sokáig gondoltam.
De a legfájóbb csapás az volt, amit a 60. születésnapomra kaptam.
Vártam őt. Legalább egyszer az életben szerettem volna, ha egy kicsit törődik velem! Legalább ha jött volna és megölelt volna.
De ő egy régi, elhasználódott táskát adott nekem. A pántjai repedezettek voltak, és az élek már megkopottak. Könnyek között néztem rá, nem hittam el, amit láttam.
— Tényleg? — remegett a hangom.
— Anya, örülnöd kellett volna, hogy adtam neked valamit. Nekem is sokba került! — mondta durván.
— Ez az, amit megérdemlek?
— És te jobbat érdemeltél? Nem csináltad meg, amit kértem!
Nem vette észre, hogy ebben a pillanatban valami eltört bennem.
Néztem őt, és azt gondoltam: ő már nem az én kisfiam.
Bezártam mögötte az ajtót, és először éreztem, hogy teljesen egyedül vagyok.
