A születésnapomon meghívtam minden közeli barátomat, de senki nem jött el, és amikor megtudtam az okát, sokkot kaptam 😢😢
Sosem gondoltam volna, hogy a 35. születésnapom lesz életem legszörnyűbb napja. Általában nem csinálok nagy felhajtást ezen a napon, de most vágytam a melegségre, az otthonosságra és a társaságra. Úgy döntöttem, otthon ünneplek: megterítek, elkészítem a kedvenc ételeimet, meghívom a legközelebbi barátaimat — azokat, akikkel már tűzön-vízen és álmatlan éjszakákon is átmentünk együtt.
Hat órára beszéltük meg a találkozót nálam. Egész nap talpon voltam — friss hozzávalókat vettem, bepácoltam a húst, levest főztem, süteményt sütöttem, szépen megterítettem. Minden tökéletesen nézett ki: gyertyák, zene, poharak, szalvéták, evőeszközök. Kicsit izgultam is, kellemesen — mint egy első randi előtt.
Pontban hatkor már az ablakban álltam, az utcát figyeltem. Csend. Senki.
„Késnek” – gondoltam, miközben töltöttem magamnak egy pohár bort. Tudtam, hogy néhányan közülük hajlamosak a késésre. Ez normális. Vártam még. Fél óra telt el. Senki.
Kezdtem nyugtalankodni. Minden perccel nehezebb lett a szívem. Néztem a telefonomat – sem üzenet, sem hívás. Írtam a csoportos csetbe: „Hol vagytok?” Csend. Semmi.
Elkezdtek kavarogni a gondolatok a fejemben: „Talán elfelejtették?”, „Lehet, hogy összekeverték a napot?”, „Talán valamit rosszul mondtam vagy csináltam?” Éreztem, ahogy minden korty bor egyre jobban fojtogat. Fájt. Egyesével hívtam őket — senki sem vette fel. Senki.
Eltelt egy óra. Aztán még egy.
Ott ültem a megterített asztalnál, az üres tányérokkal szemben, néztem őket, mintha választ tudnának adni. Hirtelen kicsinek és feleslegesnek éreztem magam. A vidám zene, ami még mindig szólt a hangszórókból, mintha csak gúnyt űzött volna belőlem.
Este tízkor felálltam. Csendben. Lassan elkezdtem elpakolni a tányérokat. Még mindig reménykedve, hogy valaki bejön, és felkiált: „Meglepetés! Csak vicceltünk!” De ez nem történt meg. Aztán megtudtam, miért nem jött el senki, és egyszerűen megrendültem 😢😢 Folytatás az első kommentben 👇👇
Már készültem lefeküdni, amikor üzenetet kaptam a húgomtól:
„Láttad a híreket? Bocsánat, nem tudtam, hogyan mondjam el… Baleset történt. Az ő autójuk… hozzád tartottak.”
Lefagytam. Felmentem az internetre. Az első hírek: „Ütközés az autópályán… hárman meghaltak…”
Innentől minden elmosódott előttem.
Ők voltak azok. A barátaim. Tényleg hozzám tartottak. Egy autóban.
Aznap éjjel már nem sírtam – csak ültem a sötétben, és hallgattam, ahogy csöpög a víz a csapból. A bor érintetlen maradt. A tányérokat sem pakoltam el. Csak néztem őket, mint az utolsó esélyt, hogy még egyszer együtt lehessünk.
És én, az önző, azt hittem, hogy elfelejtettek, és eszembe sem jutott, hogy valami baj történhetett velük.
