Pontosan egy év telt el azóta, hogy elveszítettem a feleségemet. Egy év magány, álmatlan éjszakák, végtelen „miért”, és az a küzdelem, hogy egyszerre legyek apa és anya a gyerekeink számára.
Őszintén szólva szörnyű volt. De az ember mindenhez hozzászokik – még a fájdalomhoz is. Megtanultam együtt élni vele – a gyerekeinkért, az ő emlékéért.
😢 Az első évfordulón elmentünk a gyerekekkel a temetőbe. Amikor a sírhoz értünk, azonnal észrevettem egy idegent.
Magas volt, sötét kabátban, hideg tekintettel. Úgy állt ott, mintha ránk várt volna. Az arca furcsán ismerősnek tűnt.
– Ki maga? – kérdeztem gyanakvóan.
Nem válaszolt azonnal. A gyerekekre nézett. Aztán rám.
– Figyelj – mondta halkan. – Adok neked százezer dollárt.
Nem hittem a fülemnek.
– Mit mondtál?
– Tudom az igazságot. Őrültségnek hangzik, de… ezek a gyerekek nem a tieid.
Egy pillanatra összeszorult bennem minden. Legszívesebben rátámadtam volna, kiabáltam, ütöttem volna – de a férfi tekintete nyugodt volt, szinte szomorú. És miután meghallgattam a történetét, az életem darabokra hullott… Folytatás az első hozzászólásban 👇👇
Előhúzott a zsebéből egy régi, gyűrött fényképet. A feleségem volt rajta… terhesen. Mellette pedig ő állt.
– Én voltam vele előtted. Elhagyott, mert megcsaltam. Semmit sem mondott neked. Mert úgy gondolta, ez mindenkinek így a legjobb.
– Miről beszélsz? Ezek az én gyerekeim – suttogtam.
– Nem, már terhes volt, amikor elkezdett veled járni.
Ott álltam megkövülten, nem értettem semmit. Elárultnak, becsapottnak éreztem magam. Az a nő, akit szerettem, hazudott nekem egész idő alatt, én pedig más gyerekeit neveltem. És most… mit tegyek?
