Amikor anyám betöltötte a 75. életévét, úgy döntöttünk, meglepjük őt: az egész családot összegyűjtöttük az otthonában, ahogy a régi szép időkben. Anyám nem szerette az ünnepségeket, de ez a nap különleges volt — az első apám halála óta, akivel 52 évig élt együtt.
Este, amikor a vendégek már elindultak haza, anyám a konyhába hívott, és átnyújtott egy régi, az időtől megsárgult dobozt. 😲😲
– „Ez a tiéd. Tartogattam a megfelelő pillanatra” – mondta halkan.
Kinyitottam a dobozt, és ledermedtem. Belül… A folytatás az első hozzászólásban ⬇️⬇️
Belül levelek voltak. Több tucat. Mind apámtól… de nem anyámnak — nekem. Az első 1986-ból származott — abból az évből, amikor 5 éves voltam.
Akkoriban sokat utazott üzleti útra, és úgy éreztem, nem érdekeltem őt. Hideg volt, szigorú, szinte idegen. Abban a hitben nőttem fel, hogy nem tud szeretni.
De olvasni kezdtem.
„Szia, fiam. Ma üzleti útra indulok Kujbisevbe. Ismét sírtál az ajtónál, nem akartál elengedni. Bocsáss meg, hogy nem lehetek veled. Érted dolgozom. Remélem, egyszer megérted…”
Ahogy egyre több levelet olvastam, valami bennem megtört. Arról írt, mennyire hiányzom neki, milyen büszke rám, és mennyire fél, hogy majd úgy nővök fel, hogy azt hiszem, ő csak egy érzelemmentes szigorú apa volt.
„Most tanulsz biciklizni. Anya azt mondja, már alig esel el. Bárcsak ott lehetnék…”
De soha egyetlen levelet sem küldött el. Egyet sem.
– „Miért nem adtad oda őket korábban?” – kérdeztem anyámat, alig visszatartva a könnyeimet.
– „Azt kérte, akkor add oda, amikor te is apa leszel. Hogy megértsd.”
Sokáig ültem a konyhában ezekkel a levelekkel. Apám úgy halt meg, hogy sosem tudta meg… hogy sosem lettem apa.
🔁 Oszd meg, ha te is őrzöl magadban valamit, amit sosem tudtál elmondani. Talán itt az ideje kinyitni egy régi dobozt…
