Az állatkertben egy kislány egy vidrával játszott, simogatta, és boldogan nevetett: mindenki meghatódott a jelenettől, amíg egy állatgondozó oda nem lépett a szülőkhöz, és váratlanul azt nem mondta: „Azonnal vigyék a lányukat orvoshoz.” 😨😱
Aznap a család egy állatsimogatóba látogatott – egy olyan helyre, ahol a gyerekek nemcsak messziről nézhették az állatokat, hanem etethették, megsimogathatták, sőt, játszhattak is velük. A kislánynak ez igazi kaland volt.
– Anya, nézd, milyen hatalmas teknős! – kiáltotta, miközben egyik kifutótól a másikig futott.
– Apa, lehetne nekünk is ilyen nyuszik otthon? Olyan puhák!
A szülők nevettek, örültek, hogy látják a kislányt ilyen boldognak.
Amikor a vidrákhoz értek, a kislány hirtelen megállt, elbűvölve.
– Anya, nézd! Ő ideúszik hozzám!
Az egyik vidra valóban a medence széléhez úszott, felmászott egy kőre, és kinyújtotta apró mancsait a kislány felé.
A kislány leguggolt, és elkezdte simogatni a nedves bundáját. A vidra nem menekült el – épp ellenkezőleg, a térdéhez simult, megérintette a kezét, és bajszait mozgatva mintha megszagolta volna.
Mindenki körülöttük mosolygott: a jelenet annyira megható volt, hogy sokan megálltak, hogy megnézzék.
De hirtelen a vidra abbahagyta a játékot. Nyugtalanul kezdett mozogni, újra odament a kislányhoz, megérintette a hasát, majd hirtelen visszaugrott a vízbe, úszott egy kört, és ismét a lány mellett bukkant fel. Mozdulatai idegesek lettek – halk nyüszítést hallatott, és mancsával a kőre ütögetett.
– Talán elfáradt – mondta mosolyogva az apa. – Menjünk tovább.
Amikor elhagyták a vidrák részlegét, egy egyenruhás férfi lépett hozzájuk.
– Elnézést – mondta kedvesen. – Az állatkert dolgozója vagyok. Önök voltak az imént a mi vidránknál, Lunánál?
– Igen, olyan aranyos – válaszolta mosolyogva az anya.
A férfi sóhajtott, majd komolyan hozzátette:
– Kérem, ne ijedjenek meg, de azonnal mutassák meg a lányukat orvosnak.
A szülők egymásra néztek.
– Miért? Valami baj van? A vidra beteg?
Ekkor a dolgozó olyasmit mondott, amitől a szülők szóhoz sem jutottak 😨😲
(Folytatás az első hozzászólásban 👇👇)
– Nem, nem – sietett megnyugtatni őket. – Nincs semmi baj. Csak… Luna különleges. Öt éve él itt, és ez idő alatt észrevettünk valami furcsát. Valahányszor egy látogató – főleg egy gyerek – beteg volt, ő pontosan így viselkedett.
– Beteg? – kérdezte az anya, elsápadva.
– Igen. Egy kisfiú, akit ugyanígy „megszimatolt”, mint a lányukat, később korai stádiumú daganatot diagnosztizáltak nála. Olyan szagokat érez, amiket mi nem érzékelünk. Talán véletlennek gondolják… de a helyükben én megvizsgáltatnám a gyereket.
A szülők szólni sem tudtak. Eleinte nem hitték el, de az állatgondozó szavai nem hagyták őket nyugodni. Másnap kórházba mentek.
A vizsgálatok után az orvosok azt mondták:
– Jó, hogy eljöttek. A betegség még korai stádiumban van, tudunk segíteni.
Később, amikor visszatértek az állatkertbe, a kislány a kifutóhoz lépett, és halkan odasúgta:
– Köszönöm, Luna.
