Az anya nem hitt a tisztnek, és felásatta a fia, a katona friss sírját: amikor a koporsó kinyílt, az emberek megdermedtek a rémülettől 😱😱
Éjszaka a külvárosban alig hallatszott valami zörgés — mintha valaki a földdel babrált volna. Egy elhagyatott temetőben két férfi lassan és óvatosan ásta fel a friss sírt. Nem messze tőlük egy fáradt arcú nő ült.
A nő nem tudta elfogadni, hogy a fia már nincs többé. A hivatalos ok szívroham volt — ezt mondta a katonai biztos. De az anyai szív mást sejtett.
A kételyek erősödtek, amikor a halotti anyakönyvi kivonatban már tüdőgyulladást tüntettek fel. Aztán a fia barátnője észrevett egy hibát a sír tábláján: a születési dátum nem stimmelt. Olyan apróságok, amiket mások nem vettek volna észre, az anyának jelek voltak.
Tudta, hogy nem nyugszik, amíg személyesen meg nem győződik róla. Kockáztatva, hogy lebukik, két hajléktalant alkalmazott, és meghozta a lehetetlent — éjszaka kinyitotta a koporsót.
A lapátok ütötték a földet, nőtt a feszültség.
— Megvan! — kiáltotta az egyik ásó.
A koporsó kibukkant a földből. Túl könnyű volt.
— Majdnem 90 kiló volt… — suttogta az anya.
A férfiak felemelték a fedelet. Csattogás, recsegés — és a koporsó kitárult. A holdfény megvilágította a belsejét… És hárman megdermedtek, amit láttak…
Folytatás az első kommentben 👇👇
Minden egy átlagos tavaszi napon kezdődött, amikor kopogtattak az ajtón. A küszöbön egy katonai biztos állt.
— A fia már nincs életben. Szívleállás. Katonai tiszteletadással temették el egy másik városban…
Az ő erős fia? Meghalt szívrohamban? Sosem panaszkodott. Aztán megérkeztek a papírok — és már más ok szerepelt bennük: tüdőgyulladás.
Később a fia barátnője jött a temetőből. A sír tábláján rossz születési dátum szerepelt.
— Az van írva, hogy 2000-ben született, de ő 1999-es.
Az anya nem tudott megnyugodni. Miért nem engedték, hogy a testet hazaszállítsa? Miért volt minden titokzatos és kapkodó?
Az anya döntött. Két hajléktalant bérelt fel szerény fizetségért. Éjszaka. Régi temető. Lapátok csikorgása a csendben.
Az anya egy padon ült, a földre nézett.
— Megvan! — kiáltotta az egyik ásó.
A koporsó előbukkant. Könnyű. Túl könnyű.
— Majdnem 90 kiló volt… — suttogta.
A férfiak feltörték a fedelet. A KOPORSÓ ÜRES VOLT.
A jelenlévők sikoltottak. Az anya… csak nézett. Könnyek nélkül. Hang nélkül.
— Tudtam… — suttogta. — Tudtam, hogy él.
A következő hónapok pokol voltak. Vizsgálatok, panaszok, fenyegetések katonai tisztségviselőktől. Azt hajtogatták neki: „Hiba”, „Véletlen”, „Műszaki probléma”.
Valójában, mint kiderült, a katonák nem akartak plusz problémát. Mivel a test nem került elő, de a társai látták, hogy megsebesült, az iratokba az első kéznél lévő diagnózist írták, és egy üres koporsót temettek el.
A katonák biztosak voltak benne, hogy a katona nincs többé.
De az anya várt. Hitett benne, hogy a fia él.
És majdnem fél év múlva, éjszaka megszólalt a telefon.
— Anya… én vagyok.
— Fiam?!
— Fogoly voltam… sokáig. De most élő vagyok. Hazajövök.
Átölelte a telefont, mint egy gyereket, és először azóta sírt.
