Az emberek nevettek az anyám kopasz fején, mert rákos volt: gyerek voltam, és mindent meg akartam tenni, hogy segítsek neki, ezért olyasmit tettem, amitől mindenki megdöbbent 😢🫣
Amikor édesanyámnak komoly egészségügyi problémái lettek, apám elvitt a kórházba. Azt mondta, el kell búcsúznom tőle — mert lehet, hogy anya hamarosan elmegy tőlünk… és nagyon sokáig nem tér vissza.
Akkor még kicsi voltam, és nem értettem, hová megy. Csak évekkel később tudtam meg az igazságot — anya a rák egyik legveszélyesebb fajtájával küzdött.
Amikor kiengedték a kórházból és hazatért, észrevettem, hogy már nincs haja. Teljesen kopasz volt. Furcsa és egy kicsit ijesztő volt így látni őt.
Egy nap nem bírtam tovább, és megkérdeztem:
— Anya, hol van a hajad?
Mosolygott, megsimogatta a fejemet, és azt mondta:
— Levágtam, kisfiam. Nagyon melegem volt. Ugye tetszik az új frizurám?
— Igen, — válaszoltam egy kis szünet után, — de most már pont úgy nézel ki, mint apa.
Akkor még nem tudtam, hogy a haja a „kemó” miatt hullott ki — attól a kezeléstől, ami ideiglenesen megmentette az életét.
De volt még valami furcsa. Amikor anya újra elkezdett iskolába vinni engem, észrevettem, hogy az emberek az utcán, a buszon, sőt még az osztálytársaim is furcsán néztek rá. Néhányan elfordultak, mások suttogtak, és akadtak, akik telefonnal felvételeket készítettek róla.
Nem értettem, miért. Talán csak nem tetszett nekik a frizurája.
Egy nap sétáltunk az utcán, és láttam, hogy három lány megáll, és anyát bámulja, miközben sutyorognak egymás között.
— Anya, — kérdeztem akkor, — miért néznek rád így?
Anya megállt, rám nézett, és először elmondta az egész igazságot. A betegségről. A fájdalomról. A félelemről, hogy talán nem fog látni felnőni. És arról, miért tűnt el valójában a haja.
Abban a pillanatban a világom összeomlott. Megértettem, hogy tennem kell valamit, hogy támogassam őt. És amit végül tettem, hogy segítsek neki, mélyen meghatotta 😢😱 Szomorú történetem folytatását az első kommentben meséltem el 👇👇
Hónapokon át növesztettem a hajam. Az osztálytársaim kinevettek, csúfoltak, hogy úgy nézek ki, mint egy lány, de nem törődtem velük. Amikor a hajam elég hosszú lett, elővettem a hajnyírót, a tükör elé álltam, és teljesen leborotváltam a fejemet.
Aztán összegyűjtöttem az összes hajamat egy kis műanyag zacskóba, és odaadtam anyának.
— Tessék, anya, — mondtam, — ez az én hajam. Tedd a fejedre.
Anya a zacskóra nézett, először nevetett, aztán sírni kezdett — az örömtől. Olyan erősen megölelt, hogy azt az ölelést egész életemben nem felejtem el.
— Te vagy a legnagyobb kincsem, — suttogta.
Egy évvel később anya meghalt. A betegség erősebb volt nála. De még ma is mosolyogva emlékszem arra a napra, amikor neki adtam a hajamat. ❤️
