A kapcsolatom az anyósommal sosem volt egyszerű. Már az első naptól éreztette velem, hogy nem én vagyok az, akit a fia mellett látni szeretett volna.
Mindenbe belekötött: ahogy főztem, ahogy takarítottam, ahogy beszéltem, ahogy öltözködtem. Próbálkoztam, tűrtem, igyekeztem jó kapcsolatot kialakítani, de mindhiába. A férjem többnyire hallgatott, és azt mondta, hogy „ne vegyem a szívemre”.
Egy nap, amikor korábban értem haza a munkából, hangokat hallottam a konyhából. Nem akartam hallgatózni — csak megdermedtem, amikor meghallottam a nevemet.
A hallottak után összepakoltam a dolgaimat, elmentem, és beadtam a válópert. Egyáltalán nem bántam meg. Egyszerűen a végsőkig eljutottam. Elmesélem, miről beszéltek 👇👇
— Miért élsz még vele? — kérdezte az anyósom. — Hiszen magad mondtad, hogy sosem szeretted. Hogy még mindig az exbarátnődet szereted.
— Anya, tudom. Össze vagyok zavarodva. De most már nem tudok csak úgy mindent hátrahagyni.
— Miért ne? Válj el, ne gyötörd magad. Mit látsz benne egyáltalán?
Ott álltam az ajtó mögött, és először értettem meg teljesen: ez nem egyszerűen nehéz kapcsolat az anyóssal — ez hazugság, árulás és színlelés volt, amelyben mindeddig éltem.
Aznap este nem mondtam semmit. Úgy mosolyogtam, mint mindig. Kitakarítottam, vacsorát főztem, jó éjszakát kívántam mindenkinek. Másnap reggel pedig elmentem az ügyvédhez, és beadtam a válókeresetet.
A férjem sokkot kapott. Megpróbált meggyőzni, hogy „félreértettem mindent”. De én pontosan értettem. Egyszerűen többé nem voltam hajlandó olyan házban élni, ahol nem szeretnek, és ahol azt tervezik, hogyan töröljenek ki az életükből.
Szerintetek helyesen cselekedtem?
