A metró tele volt közönyös arcokkal. A fiatal anya a karjában tartotta a csecsemőt, alig fért be a zsúfolt kocsiba. 😲😲 A baba békésen aludt, mellkasához szorulva, míg a nő alig tudott megállni – az egyik kezével a babát tartotta, a másikkal meg sem tudott kapaszkodni.
Csendesen körülnézett a kocsiban. Fiatal férfiak és nők bámulták lefele a telefonjukat, néhányan úgy tettek, mintha észre sem vennék. Valaki féloldalról rápillantott – aztán elfordította a tekintetét. A nő a vonattal együtt ringatózott, egyre jobban feszítve a karját, hogy megkapaszkodjon. Valaki a ülők közül pillantást vetett rá, de megint elfordította a tekintetét.
De ekkor egy idős nő, nagyjából hetvenéves, tett valami váratlant, és minden utas tisztelettel nézett rá, miközben elpirultak szégyenükben. Folytatás az első kommentben 👇 👇
– Kedvesem, – mondta hangosan és tisztán az idős nő, – gyere ide, átadom neked a helyem.
Mindenki megfordult. A nő nehezen állt fel, bottal támaszkodva. A haja szép kontyba volt fogva, az arcán ráncok és fáradtság jelei látszódtak. Gesztussal intett a fiatal anyának.
– Fájnak a térdeim, de a te kezed foglaltabb. És a gyermeked – ő értékesebb, mint az én ízületeim, – mondta kedves, de szigorú mosollyal.
Az anya zavartan odalépett, és halkan suttogta:
– Nagyon köszönöm…
És ekkor történt valami, amire senki sem számított.
Az egyik fiú, aki egész idő alatt fülhallgatóval ült, hirtelen felállt, és hangosan mondta:
– Elnézést. Szégyellem magam. Kérem, foglalják el a helyüket. – Intett a helye felé, és az idős asszonyhoz fordult. – És Ön is, kérem, ne álljon. Üljön le. Az az én dolgom, hogy átadjam a helyet, nem az Öné.
Néma csend lett.
Egymás után kezdtek felállni a többi utasok is. Több szabad hely is lett. Valaki felajánlotta, hogy segít az anyának a táska tartásában. Az idős nő csak sóhajtott:
– Íme. Már azt hittem, teljesen eltűnt az emberség…
