Egy fiatal, tapasztalatlan katona megetetett egy kígyót, pedig a bajtársai figyelmeztették, hogy ne tegye: néhány nappal később valami szörnyű dolog történt vele 😨😱
A katonák már rég megszokták a szolgálatot a végtelen, üres mező közepén, ahol kilométereken át egyetlen élőlény sem volt. Csak a szél, néhány madár és eltévedt állat törte meg a csendet.
A szolgálat nyugodt volt, eseménytelen, de épp ez a monotónia tette próbára őket. A fiúk unatkoztak, honvágyuk volt, hiányoztak nekik a családtagjaik, az emberi arcok. Sem kapcsolat, sem hírek, sem szórakozás — csak sátrak és egy végtelen várakozás, ami már a fülükben zúgott.
Minden vasárnap vizet, élelmet és leveleket kaptak otthonról, de a hét a két szállítmány között végtelenül hosszúnak tűnt.
Mindenki keresett valamit, amivel lefoglalhatja magát: volt, aki addig fényesítette a csizmáját, míg az tükörként csillogott, más ugyanazt a könyvet olvasta újra és újra, megint más csak a tűz mellett ült némán, a semmibe meredve.
Egyik reggel, kora hajnalban, az egyik katona — egy fiatal, teljesen tapasztalatlan újonc, aki nemrég érkezett az alakulatba — valami furcsát vett észre a sátra mellett. A száraz földön, alig egy méterre a csizmájától, egy hatalmas fekete kígyó volt összegömbölyödve.
Nem sziszegett, nem támadt, csak nézte őt. A fiú megdermedt, de valamiért nem félt, inkább szánalmat érzett. A kígyó tekintete nem tűnt gonosznak — inkább éhesnek és fáradtnak.
Elővett a zsebéből egy darab kenyeret, ami a vacsoráról maradt, és óvatosan a kígyó felé nyújtotta. A kígyó mozdulatlan maradt egy pillanatig, aztán lassan előre csúszott, elvette a kenyeret, és eltűnt.
Amikor a bajtársai megtudták, csak a fejüket rázták.
— Megőrültél? — mondta az őrmester. — Ez egy kígyó, veszélyes. Ilyeneket nem etetünk.
De a fiú csak mosolygott:
— Ugyan, csak éhes volt. Segíteni akartam.
Ezzel az ügy lezárult, és néhány nap múlva már maga is elfelejtette azt a furcsa reggelt. De néhány nappal később valami szörnyű dolog történt vele 😱😨 Folytatás az első kommentben 👇👇
Éjjel, amikor a tábor csendbe borult, halk zörej hallatszott a sátorból. Először a fiatal katona azt hitte, hogy csak a szél az. De amikor a hang közelebb jött, kinyitotta a szemét — és rémülten dermedten maradt.
Körülötte, mintha az árnyékból bújtak volna elő, tucatnyi kígyó kúszott. Mindegyik fekete volt, mint az első. Sziszegett, egyformán mozgott, és hideg szemükben valami ismerős csillogás volt.
Lassan felült, igyekezett nem mozdulni hirtelen, de a kígyók már körbevették. Megértette, hogy ételt keresnek, és lázas kapkodással kezdett kutatni — egy darab kenyér, egy morzsa, bármi.
De semmi nem maradt a vacsorából. És abban a pillanatban, amikor az első kígyó felemelte a fejét, és a nyelve a levegőben villant, a fiú megértette, mi fog történni.
A sziszegés felerősödött. A kígyók egyszerre mozdultak — és rátámadtak, harapni kezdték.
Reggel, amikor a bajtársai észrevették, hogy a fiatal katona nem jelent meg a sorakozón, elmentek megnézni a sátrát. A teste a bejáratnál feküdt, nyitott szemmel, tele apró, szinte szabályos harapásnyomokkal.
Kígyók sehol — csak a homokban kanyargó nyomok vezettek az erdő felé.
Azóta senki sem merte többé megetetni a vadállatokat.
