Egy nagymama régi ruhákban belépett egy drága étterembe, és az emberek nevetni kezdtek rajta, megpróbálták kidobni — de akkor valami váratlan történt 😨😨
Este hét óra volt. Egy idős asszony lépett a város legdrágább éttermének ajtajához.
Viseltes szürke kabát volt rajta leszakadt gombbal, egyszerű gyapjúsapka és gumicsizma. Úgy nézett ki, mintha véletlenül rossz helyre tévedt volna. Az étterem belsejében egészen más hangulat uralkodott: férfiak szmokingban, nők estélyi ruhában, kristálypoharak, gyertyák és különleges ételek illata töltötte be a levegőt.
Ahogy a nagymama átlépte a küszöböt, az asztaloknál zavart suttogás támadt. Valaki forgatta a szemét, mások gúnyosan felhorkantak:
— Mit keres itt ez a hajléktalan?
A pincérnő erőltetett mosollyal közeledett hozzá, végigmérte, majd azt mondta:
— Elnézést, nincs szabad asztalunk.
Pedig több asztal is egyértelműen üres volt.
A nő már épp megfordult volna, hogy távozzon, amikor egy másik pincér lépett oda — egy fiatal fiú jóságos tekintettel.
— Kérem, fáradjon beljebb — mondta, miközben kihúzta neki a széket. — Nálunk mindig van hely egy vendégnek.
A nagymama kissé zavartan, de hálásan bólintott. Levette a kabátját, gondosan a szék támlájára akasztotta, majd leült. És akkor valami egészen váratlan történt 😢😨 A folytatás az első hozzászólásban 👇👇
A fiú átnyújtotta neki az étlapot. Egy perc múlva az asszony nyugodtan megszólalt:
— Kérek egy gránátalmás kacsamellet, egy vargányakrémlevest… és egy pohár jó vörösbort.
A pincér kissé felhúzta a szemöldökét:
— Elnézést, asszonyom, csak… nálunk minden elég drága.
A nagymama gyengén elmosolyodott.
— Tudom. Évekig spóroltam ezekre a pénzekre. Minden a gyerekeimnek és unokáimnak ment. Segítettem nekik, lemondtam magamról, félretettem. De már régen elfelejtették, ki vagyok. Nem veszik fel a telefont. Néhányan még azt is kérték, hogy ne látogassam meg őket bejelentés nélkül.
Elhallgatott, az asztalra nézett. Aztán folytatta:
— Nemrég az orvosok azt mondták, rákos vagyok. Előrehaladott állapot. Egy hét, talán egy hónap van hátra. Azt gondoltam: ha ez a vég — legalább egyszer az életben megérdemlem, hogy embernek érezzem magam. Ne teherré. Vendégként. Egyszerűen nőként, aki megengedhet magának egy vacsorát, mint a filmekben.
A fiú csendben állt mellette. A szeme csillogott. Halkan bólintott:
— Akkor ez lesz élete legszebb vacsorája. Higgye el.
Elment, és amikor visszatért, a tálcán nemcsak a rendelt ételek voltak, hanem egy desszert is „a séf ajándéka”, és egy pohár a legdrágább borból az étteremben.
Egész este lassan, élvezettel evett. Hallgatta az élőzenét. A vendégek először csodálkozva nézték, de aztán teljesen megfeledkeztek róla.
