Egy terhes nő rosszul lett az utcán, de senki nem segített neki. A kórházban pedig valami nagyon szörnyű dolog derült ki. 😱😱
Egy forgalmas utcán hirtelen megállt egy terhes nő. Megtántorodott, a hasához kapott, és lassan térdre ereszkedett. A járókelők hátraléptek, de senki nem közeledett.
– Na, kezdődik a dráma – morogta valaki a kávézó előtti sorban.
– Lehet, csak megszédült – mondta egy másik.
– Vagy csak egy újabb csaló – fújta ki a levegőt egy nő kabátban, miközben elővette a telefonját, hogy felvegye, mi történik.
Senki nem mozdult. Csak én léptem közelebb. Nem azért, mert tudtam, mit kell tenni – egyszerűen nem tudtam tétlenül nézni. Az arca sápadt volt, mint a papír, az ajkai remegtek.
– Mi történt? – kérdeztem, miközben mellé térdeltem.
Nem tudott megszólalni. Vajúdás? Ájulás? Fájdalom? Nem tudtam. A hátam mögül ezt hallottam:
– Most biztos kirabolja, aztán hősként fogják ünnepelni.
– Hé, te! Ne nyúlj hozzá, idióta! Lehet, hogy fertőző betegsége van!
Nem hallgattam rájuk. Karomba vettem, kivittem az autómhoz, és a legközelebbi kórházba vittem. Ott viszont kiderült valami nagyon szörnyű és ijesztő dolog. 😱😱 Folytatás az első kommentben 👇👇
A váróteremben minden összemosódott.
Az orvosok odasiettek. A percek örökkévalóságnak tűntek. Aztán odalépett egy doktor:
– Épp időben jöttek. A nő méhrepedést szenvedett. Azonnal műteni kell. Ha maga nincs, nem élte volna túl. A baba sem.
Megdermedtem. Nem éreztem se a karjaimat, se a lábaimat.
Két nap múlva virággal mentem be a kórterembe, csak hogy örüljek vele. De amikor beléptem, a nő sírva fakadt.
– Maga… el sem tudja képzelni… – suttogta. – Ő az ötödik gyermekem. Az előző négy meghalt a pocakomban. Ez az egyetlen, aki életben maradt. Már elbúcsúztam tőle. Maga… maga egy angyal.
Leültem mellé. A baba a bölcsőben aludt. Egy kislány. Rózsaszín, meleg, élő.
– Hogy hívják őt? – kérdeztem.
A nő könnyes mosollyal válaszolt:
– Remény. Maga után neveztük el.
