Siettem hazafelé egy hosszú munkanap után, amikor észrevettem, hogy valaki ül a padon. Általában üres, különösen este, de most egy idős férfi ült rajta. Úgy nézett ki, hogy körülbelül nyolcvan éves, rendezett ruhában. Mellette egy régi bot és egy elhasználódott aktatáska állt.
Az útra nézett, mintha valakit várt volna.
Azt terveztem, hogy elmegyek mellette, de valami az arcán megállított. Köszöntem neki, és ő, egy kicsit meglepődve, biccentett.
— Elnézést, valakit vár? — kérdeztem.
Ő gyengén elmosolyodott.
— Igen… de valószínűleg hiába. Ma van az évforduló. Ötven évvel ezelőtt itt találkoztam a szeretett nőmmel. Fiatalok voltunk… Ő a szülei unszolására házasodott. Akkoriban ez volt a szokás. Mi pedig… mi egyszerűen szerettük egymást.
Megigazította a gallérját, és egy kicsit megremegett.
— Első alkalommal véletlenül jött ide, egy évvel az esküvő után. Én is itt voltam. Csak csendben ültünk. Aztán úgy döntöttünk — minden évben itt találkozunk. Ezen a napon. Mindig. Csak… hogy emlékezzünk rá, hogy élünk.
Leültem a pad szélére mellette. Nem tudtam elmenni.
— És ő minden évben jött?
Az idős férfi bólintott.
— Még akkor is, amikor megszülettek a gyerekei. Még akkor is, amikor más városba költözött. Egyszer azt mondta nekem: „Legyen ez a bűnöm, de ez a legmelegebb a szívemben.”
Ami ezután történt, arra késztetett, hogy higgyek az igaz szerelemben. Alig tudtam visszatartani a könnyeimet. Szegény öreg 😢
A folytatás az első kommentben 👇👇
Az öreg mosolygott.
— És ma nem jött el, — suttogta. — Az első alkalom ötven év után.
Valamit mondani akartam, de nem találtam a szavakat.
— Ültem, és azt gondoltam, talán csak késik. Aztán… minden világossá vált.
Egy pillanatra elhallgatott, majd hozzáfűzte:
— Egy héttel ezelőtt láttam egy kis hirdetést az újságban… Az ő leánykori neve volt benne. Nem vagyok biztos benne, hogy ő volt az. De a dátum stimmelt.
Elővett a táskájából egy gondosan összehajtott halálozási értesítőt. „Fényes, kedves, szeretett… családja körében távozott…”
Az öreg úgy tartotta, mint egy levelet, amit nem mert befejezni elolvasni.
— Nem lehetek ott a temetésén, — mondta. — Nem volt jogom hozzá. De jogom volt, hogy itt várjam őt.
Felállt, megfogta a botját, és a táskáját a vállára tette.
— Köszönöm, hogy odajött. Nem szeretek egyedül menni. Ma — különösen.
Néztem, ahogy lassan távolodik a sétányon, ahol valaha találkozott élete szerelmével. Az a szerelem, aki jött hozzá… még ha csak évente egyszer is.
