Kint zuhogott az eső. Épp hazafelé tartottam a munkából, amikor megláttam egy szegény nőt. A járdaszélen ült, átölelve önmagát. Nagyon megsajnáltam, és úgy döntöttem, odalépek hozzá.
– Jöjjön velem – mondtam neki. – Van egy garázsom. Meleg van ott. Van WC, ágy.
A nő furcsán nézett rám.
– Egy garázsban? – kérdezte.
– Nem olyan szörnyű, mint ahogy hangzik – tettem gyorsan hozzá. – Csak ideiglenesen. Amíg ki nem talál valamit.
A nő beleegyezett. Egy régi összecsukható ágyat készítettem elő neki. Vittem egy takarót, egy kis ételt, egy tartalék vízforralót. Távozáskor bezártam a főház ajtaját, de nem félelemből – inkább megszokásból.
Másnap elmeséltem róla a barátnőmnek. Nem volt elragadtatva. „Túl jóhiszemű vagy” – mondta.
Amikor aznap este hazaértem, és kinyitottam a garázs ajtaját, sokkolt, amit láttam. Az ismeretlen nő, akit befogadtam…
A folytatás a fénykép alatt olvasható 👇👇
A sötét, poros raktár helyett igazi otthon fogadott. A régi bútorok elrendezve, a padló felmosva, az ágyon horgolt takaró.
A falon szárított gyógynövények csokra lógott, mintha egy vidéki házban lennék. A levegőben menta és levendula illata terjengett. A sarokban gyertya és néhány régi fénykép volt.
A fotókon felismertem a vendégemet: fiatalon, gyerekekkel, egy egyenruhás férfival, nevető szemekkel.
Nem tudtam mit mondjak. Meglepődés, hála és… furcsa melegség töltött el.
– Bocsánat, ha túlzásba vittem – mondta, miközben egy bögrével a kezében előlépett a régi szekrény mögül. – Csak… nem szeretem a rendetlenséget. Még ha nem is az enyém.
– Te… ezt mind egy nap alatt csináltad?
– Unatkoztam – mosolygott. – És te adtál nekem menedéket. Így akartam meghálálni.
Leültem egy székre. Hallgattam. Aztán rájöttem: soha nem éreztem otthon magam abban a házban… egészen addig, amíg ő meg nem érkezett. És rendet nem tett – nemcsak kívül, hanem belül is.
