44 éves vagyok, három gyerekem van és dolgozom. Folyton ideges vagyok és elfoglalt. Minden nap munka után főznöm kell, takarítanom, és a gyerekekkel kell tanulnom.
Régebben anyám segített, amikor a gyerekeim kicsik voltak. Szeretett vigyázni rájuk, és lehetőséget adott nekem a pihenésre. De amikor a legkisebb lányom betöltötte a 12 évet, abbahagyta a segítséget.
Anyám egyre többször hívott telefonon, pedig segíthetett volna a gyerekekkel. Ehelyett órákon át beszélt semmiségekről, és megzavart a dolgaimban.
Néha a hívásai idegesítőek voltak. Egy nap annyira kimerült voltam, hogy amikor sürgősen azt kérte, menjek hozzá, nem bírtam magammal.
😢 — Anya, ne hívj minden nap! Egész nap dolgozom, aztán a gyerekekkel és a házzal kell foglalkoznom. Most nem tudok menni! — kiabáltam a telefonba. — És ne hívj többet!
Letettem a telefont. Három nap telt el. Anyám nem hívott, és ez kezdett aggasztani. 😢
Aznap már nem bírtam tovább, és úgy döntöttem, hogy elmegyek hozzá.
Amikor megérkeztem, az ajtó zárva volt. Kopogtam, de senki sem válaszolt. Rossz érzésem támadt, és úgy döntöttem, hogy a kulcsommal nyitom ki az ajtót. ⬇️⬇️⬇️
Belépve a házba, szólítottam, de nem érkezett válasz. Bementem a hálószobába, és ledermedtem. Anyám az ágyon feküdt, mozdulatlanul. Először azt hittem, alszik. De aztán észrevettem, hogy az arca nem volt szokványos — nyugodt volt, szinte élettelen.
— Anya? — kérdeztem alig hallhatóan.
Csend. Még lélegezni is alig mertem, közelebb mentem, és rájöttem, hogy már nincs közöttünk.
Hagytam, hogy a könnyeim folyjának, és az asztalhoz léptem. Ott volt egy doboz egy új telefonból.
„Valószínűleg nekem vette az anyám” — gondoltam. Talán két nappal ezelőtt próbált hívni, hogy elmondja, vett nekem egy ajándékot. De ezt nem értettem meg.
Miért nem mentem korábban? Miért nem hallgattam meg a kéréseit? Miért voltam mindig olyan elfoglalt, hogy nem szánhattam egy percet sem rá?
Már túl késő volt.
