Rejtett kamerát szereltem fel, hogy figyeljem az anyósomat – de amit láttam, attól megdöbbentem 😱😱
Sosem gondoltam volna, hogy képes vagyok állandó feszültségben élni. A házasságom előtt úgy hittem, az anyós olyan, mint a filmekben: szigorú, de igazságos nő, aki idővel elfogad, főleg ha igyekszel. Én tényleg igyekeztem. De az anyósom mintha már az elején eldöntötte volna: „Te idegen vagy.”
Nem kiabált. Nem csinált jelenetet. Egyszerűen… lassan kiszorított az életünkből.
Először apróságokkal kezdte. Főztem vacsorát – ő „véletlenül” túl sózta a levest, míg elfordultam. Kimostam a ruhákat – ő színes ruhához fehérítőt tett. Azt mondta, nem vette észre.
Aztán kezdtek eltűnni a kozmetikai cuccaim. A kedvenc rúzsom eltört, a krémem kiürült. Ha rákérdeztem, csak meglepetten nézett:
– Talán elfelejtetted, hogy már elhasználtad?
Egy nap furcsa szagra ébredtem – a hálószobában égett rongy szaga terjengett. Berohantam a konyhába: a sütő be volt kapcsolva, benne pedig… a cipőim. Azok, amiket az állásinterjúra akartam felvenni. Ő természetesen mindent tagadott:
– Biztos a szomszéd gyerekek tréfálkoznak.
Majdnem nevettem – de nem volt nevetséges.
Az utolsó csepp a pohárban a ruha volt. Az, amit a barátnőm esküvőjére vettem fel. Egy hétig lógott a szekrényben, minden nap megnéztem. Két órával az indulás előtt pedig úgy találtam meg… hogy össze volt vagdosva.
Az anyós elsétált a szobám előtt és halkan odasúgta:
– Ami nem a tiéd, azt nem is neked szánták.
Elmondtam mindent a férjemnek, de nem hitt nekem. Azt mondta, csak képzelődöm. Ekkor döntöttem úgy, hogy felszerelek egy kamerát – és amit láttam, az sokkolt 😱😱 A folytatás az első kommentben 👇👇
A kamerát a konyhára irányítottam. Naivan azt hittem, legrosszabb esetben azt látom majd, hogy beleköp az ételbe vagy sót szór a virágaimra. De a valóság sokkal rosszabb volt.
A második napon, miközben visszanéztem a felvételt, láttam, ahogy odalép a bögrémhez. Elővett egy kis fehér tasakot. És valamit beleszórt a teámba… úgy nézett ki, mint cukor. De nem az volt. Aztán kanalat vett és gondosan elkeverte.
Az arcán hátborzongató, üres mosoly volt. Magának suttogta:
– Így lesz jobb. Neked itt nincs helyed.
Egész éjjel nem aludtam. Reggel elvittem a pendrive-ot a rendőrségre.
Este összepakoltam a cuccaim és elmentem. A férjem, Jurij (Jurij), épp üzleti úton volt, és nem mondtam el neki semmit telefonon. Először – a biztonság. Aztán – a magyarázatok.
Egy héttel később jött a válasz. A por, amit a teámba tett, egy állatorvosi altatószer volt. Kis dózisban – gyengeség, szédülés, álmosság. Nagy adagban – eszméletvesztés, légzésleállás is lehet.
Eszembe jutott, hányszor éreztem furcsa bágyadtságot, mintha eltűnt volna az idő. Azt hittem, csak kimerültem.
Most eljárás van ellene. A férjem még mindig sokkban van. Nem akarja elhinni, hogy az anyja ilyesmire képes volt.
