A konyhában álltam, a salátákat keverve, miközben a nappaliból hangos nevetés hallatszott. A férjem ragyogott a kollégái társaságában, vidáman adogatva egymás után a vicceket.
De velem nem volt időm és kedvem nevetni. Főleg, hogy a legtöbb vicc rólam szólt.
Ma a kinevezését ünnepelte, ezért meghívta mindenkit a házunkba. Egy nagy, tágas vidéki ház, amiről egykoron álmodtam. Mindenkinek saját autója volt, munkába gond nélkül járhattunk.
Az életnek úgy tűnt, hogy rendben van. De mostanában a férjem egyre inkább élesebben viselkedett velem. Mintha elfelejtette volna, hogy nem a szobalány vagyok, hanem a felesége.
„Képzeljétek el, ha akkor nem vettem volna el a feleségemet, most is a saját kis elzárt világában ücsörögne”, hallatszott a hangja, amit a vendégek egyetértő nevetése elnyomott. „Tanítónő, ilyen a hobbija, értitek?”
Sóhajtottam egyet, próbálva nem figyelni rá. Összeszedtem az asztalról a koszos tányérokat, és a konyha felé indultam. Undorodtam belül. Más dolog, amikor ilyen ugratások a családon belül történnek, és más, amikor idegenek előtt.
„Mit hozol ma nekem, tanítónő?” hallatszott a férjem hangja a hátam mögül.
Megborzongtam. Becsukódott a gyomrom a megaláztatástól. Látszott rajta, hogy élvezi a közönség előtt játszott „életvezér” szerepet, mutatva a „felsőbbrendűségét”.
Mély levegőt vettem, próbáltam megőrizni a nyugalmamat. Bolond dolog lett volna balhét csapni a vendégek előtt.
„Jól főz, csak másban nem igazán erős”, folytatta a férjem, „a tányérokat a mosogatógép mosogatja, a padlót a robotporszívó takarítja, a ruhákat a mosógép mossa. És ő még azt mondja, hogy fáradt! Emlékeztek, egyszer munkába két különböző cipőben mentem! Ő volt az, aki így tette őket össze. Reggel, anélkül, hogy ránéztem, felvettem és elindultam.”
A vendégek nevetni kezdtek. Nem bírtam tovább, és megmutattam mindenkinek, hogy ki az igazi főnök a házunkban. A folytatás az első kommentben 👇👇
„Természetesen…”
De amint ezt mondtam, a szobában azonnal csend lett. Tucatnyi szem szegeződött rám.
„Mit mondtál, drágám?” kérdezte a férjem hideg mosollyal.
„Azt mondom, ha nem tudsz különbséget tenni a cipők között, akkor nem az én hibám” – válaszoltam nyugodtan.
„Hát persze, hiszen a feleségem vagy. Mint egy gyereket, reggelente nekem kell összeszednem.”
Lassan felnéztem rá.
„Felnőtt ember vagy. Te vagy a felelős a saját életedért. És igen, van egy munkám, amit szeretek.”
A férjem alig tudta elfojtani a dühét.
„Tanítónő. Az én pénzemen élsz, ne felejtsd el.”
Ezek a szavak erősebben ütöttek, mint egy pofon.
„Emlékeztetni akarsz, drágám, hogy kinek a pénzén éltünk az elején? A szüleim pénzén. Amíg te azt tanultad, hogyan legyél „sikeres férfi”. Én dolgoztam, mert dolgozni akartam, nem azért, mert szükségem volt rá.”
Most rajta kezdtek nevetni. A férjem csendben töltött egy nagy pohár italt, és egy húzásra megitta. Megfordultam, és elindultam a konyhába.
Aznap este nehéz szívvel aludtam el. Reggel, amíg a férjem még aludt, csendben összeszedtem a dolgaimat.
A szüleimhez indultam egy világos gondolattal: itt az ideje új életet kezdeni. Egy életet, ahol megbecsülnek.
