A férjem elhagyott. 😢
— Nem törődsz magaddal. Mindig ugyanabban a köntösben, nem akarsz futni, semmi sem érdekel, csak a leves és az unokák. Belefáradtam. Olyan ápolt, érdekes nőre vágyom, mint amilyen én voltam régen. Ugyanolyanok vagyunk, de úgy nézel ki, mint az anyám – mondta a végén, ami nagyon fájt.
De ahelyett, hogy sajnáltam volna magamat és szenvedtem volna a válás miatt, elhatároztam, hogy visszavágok a volt férjemnek. Három hónap múlva telefonált, és könyörgött, hogy bocsássak meg neki, de visszautasítottam, és nem bánom.
Íme, hogyan vettem revansot. A folytatás az első kommentben 👇👇
Valóban elment. Azt mondta: „Ennyi, nem bírom tovább” – és elment.
A konyhai asztalnál ültem, üres bögrére meredtem, és nem értettem, mi történik körülöttem.
Mélységesen felsóhajtottam. A legfurcsább az volt, hogy nem is annyira az, hogy elment. Hanem az, hogy… nem lepődtem meg. Minden erre vezetett.
Őszintén szólva, már tíz éve nem éreztem magam feleségnek. Másokért éltem. Ő… ő meg a saját világában élt.
Háromszor hetente edzőterem, helyes táplálkozás, tréningek, maratonok. Még hatvanévesen is úgy nézett ki, mint egy reklámból: feszes, mindig szoros pólóban, egyenletes napbarnítottsággal — télen! — és enyhén festett halántékkal.
A fiunk is egyetértett: „Apa igaza van, anya, neked is kéne edzőterem, kozmetikus, diéta…” Én meg csak legyintettem. Nem volt időm diétázni, amikor három fazék pörög a tűzhelyen, és egy lista a hűtőn.
Aztán… egyszer csak bejött, és azt mondta:
— Elmegyek. Nincs semmi közös bennünk. Élni akarok, lélegezni. Te pedig…
Elakadva folytatta:
— Már nem vagy nő. Nagymama lettél. Háziasszony. Pedig nekem egy élő ember kell.
Csendben maradtam. Aztán csak leültem a kanapéra, és azt mondtam:
— Fejezd be. Ha már elkezdted.
Vállat vont:
— Nem törődsz magaddal. Mindig ugyanabban a köntösben, nem akarsz futni, semmi sem érdekel, csak a leves és az unokák zoknijai. Belefáradtam. Olyan ápolt, érdekes nőre vágyom, mint amilyen voltál régen. Ugyanolyanok vagyunk, de úgy nézel ki, mint az anyám.
Két nappal később összepakolta a bőröndjét, otthagyta a kulcsokat az asztalon, és elment.
Eltelt egy hónap. Aztán még egy. A válás gyorsan lezajlott. Eladtam a lakásom részét, és béreltem egy kis stúdiót a külvárosban. Vettem egy virágos vízforralót, egy bárányos plédet, és — először sok év után — piros rúzst.
A barátnőm elvitt a fodrászhoz. Új frizura, festés, kényeztetés.
És hirtelen… könnyebb lett. A nappalok nyugodtabbá váltak. Reggel – kávé, séta a parkban. Sietés nélkül. Az unokák jöttek – de már nem minden nap. És ebben a csendben, először sok év után, meghallottam magamat.
Három hónappal a válás után a volt férjem felhívott.
— Tudod… jól nézel ki. Láttam a fotókat az unokákról.
— Köszönöm. Most már magamért élek.
— Talán találkozhatnánk? Egy kávéra…
— Nem. Köszönöm. Most más terveim vannak.
Letettem a telefont. Könnyek nélkül. Sajnálat nélkül.
Ti mit gondoltok, jól tettem?
