A lányom azt mondta, hogy nemcsak az esküvőt kell kifizetnünk, hanem lakást is kell vennünk a fiataloknak.
Nekünk, a férjemmel, van némi megtakarításunk — 1500 dollár. Ez nekünk nem kis pénz, de a lányom azt mondta:
— Mi ez a pénzösszeg? Ezen még egy normális esküvőt sem lehet szervezni. Lakást is kellene venni nektek nekünk!
Megzavarodtam:
— Honnan szerezzünk ennyi pénzt?
— Keressétek meg! Mit csináltatok, amíg nem voltam ott? Már akkor kellett volna gondolni a jövőmre! Ha nem tudjátok, akkor adjátok el a házatokat!
Elámultam:
— Kicsikém, de már nehéz munkát találni számunkra…
— Magatoknak köszönhetitek, hogy ilyen későn születtem. Most már semmire sem vagytok jók, szégyen veletek bárhova menni, — mondta, miközben elhagyta a szobát.
Mi, a férjemmel, nagyon megsértődtünk a szavain, de úgy döntöttünk, hogy leckét adunk a kényeztetett lányunknak.
Elmondom, mit tettünk a link alatt a hozzászólásokban 👇 👇
A férjemmel 23 évesen házasodtunk. Eleinte a szüleimnél laktunk a faluban, majd amikor mindkettőnk 35 éves lett, felépítettük a saját házunkat és rendbe tettük a kertet.
A szüleink és a sogoraim folyamatosan hajtottak minket:
— Mikor örvendeztettek meg bennünket unokákkal?
Mi is vágytunk gyerekekre, de nem sikerült. És csak amikor 39 évesek lettünk, megszületett a régóta várt lányunk, Krisztina.
Annyira vártuk, hogy mindent megtettünk, hogy boldoggá tegyük. Krisztina soha nem ismerte a „nem” szót. Bár a faluban éltünk és reggeltől estig dolgoztunk, a lányunk semmit sem csinált. Jól tanult, bejutott az egyetemre, és most már harmadéves.
Nemrégiben talált egy vőlegényt, és szóba került az esküvő. Nekünk, a férjemmel, van némi megtakarításunk — 1500 dollár. Nekünk ez nem kis pénz, de Krisztina azt mondta:
— Mi ez a pénzösszeg? Ezen még egy normális esküvőt sem lehet szervezni. Lakást is kellene venni nektek nekünk!
Megzavarodtam:
— Honnan szerezzünk ennyi pénzt?
— Keressétek meg! Mit csináltatok, amíg nem voltam ott? Már akkor kellett volna gondolni a jövőmre! Ha nem tudjátok, akkor adjátok el a házatokat!
Elámultam:
— Kicsikém, de már nehéz munkát találni számunkra…
— Magatoknak köszönhetitek, hogy ilyen későn születtem. Most már semmire sem vagytok jók, szégyen veletek bárhova menni, — mondta, miközben elhagyta a szobát.
Mi, a férjemmel, csendben ültünk. Egy fájdalom csomózott össze a szívünkben. Hogyan mondhat ilyet a gyermekünk? Hiszen mindig igyekeztünk neki!
Aztán a férjem halkan, de határozottan mondta:
— Nos, Krisztina. Nem fogjuk eladni a házat, és nem keresünk pénzt neked. Ha neked pazar esküvő és lakás kell, keresd meg magad. Mi adtunk neked oktatást, okos vagy, ambiciózus, képes vagy bármit elérni.
Krisztina felugrott:
— Most elhagytok engem?
— Nem, — válaszoltam. — Nagyon szeretünk téged. De felnőttél, és meg kell tanulnod nemcsak kérni, hanem magadnak is valamit csinálni.
A lányunk becsukta az ajtót. Sokáig nem hívott minket. Aggódtunk, de nem próbáltunk elsőként kapcsolatba lépni. És néhány hónap múlva ő jött hozzánk.
— Anya, apa… — mondta zavartan. — Találtam munkát. Persze nem ez az, amiről álmodtam, de most már értem, mennyire nehéz pénzt keresni.
Megállt, majd átölelt minket:
— Bocsássatok meg nekem. Teljesen tévedtem…
Mosolyogtunk. Végre a lányunk rájött, hogy a szülők szeretete nem egy pénztárca, hanem gondoskodás, támogatás és nevelés.
Most Krisztina saját magának gyűjt pénzt az esküvőjére, és mi örömmel segítünk neki. De már nem azért, mert tartozunk neki, hanem azért, mert felnőtt és hálás lány lett.
