A nagyapám elhunyt, és rám hagyta azt az öreg házat, amelyben egész gyerekkoromat töltöttem. Ez a ház volt az ő öröksége, büszkesége, titkos menedéke.
Amikor megtudtam, hogy most már az én nevemen van a ház, vegyes érzések fogtak el: szomorúság az elvesztés miatt, öröm, hogy megőrizhetem az emlékét, és… kíváncsiság.
Gyerekként a nagyapám mindig azt mondta: „Ne nyúlj az ágyamhoz!” Emlékszem, hogy ez a furcsa kérés mindig rejtélynek tűnt. Akkor még nem mertem megszegni. De most, hogy már nincs itt, kíváncsi lettem, mi lehetett az, amit olyan nagyon titkolt.
Amikor odaértem az ágyhoz, a régi emlékek élénken felvillantak előttem. Emlékeztem, hogy gyerekként mindig beleseltem ebbe a szobába, és titokban figyeltem, ahogy a nagyapám óvatosan igazítja az ágyneműt. És most, először az életemben, elhatároztam.
Felvettem a nehéz matracot, és azonnal észrevettem egy kis borítékot, amely a fa aljára volt ragasztva. Réginek tűnt, sárguló szélekkel, de olyan gondosan le volt pecsételve, mintha a kinyitása különösen fontos lett volna.
A kezeim remegtek, miközben felbontottam. Bent egy naplót, néhány fekete-fehér fényképet és furcsa újságkivágásokat találtam. Amikor kinyitottam a naplót és elkezdtem olvasni, a szívem megállt.
Elmondom, mi volt a naplóban a hozzászólásban található linken ⬇️⬇️👇👇
A naplóban olyan jegyzetek voltak, amelyeket a nagyapám szinte minden nap írt. De ami a leginkább megdöbbentett, nem a dátumok vagy a történetei, hanem a levelek voltak. Ezek nekem szóltak.
„Kedves unokám, Ha ezt olvasod, akkor már nincs itt melletted, és elhagytam ezt a világot. De tudd, hogy mindig veled leszek — a szívedben, minden lépésedben. Te voltál életem értelme, miután elvesztettem a szüleidet. Próbáltam a legjobb nagyapa, apa és barát lenni. Bocsáss meg, ha valahol hibáztam…”
Nem bírtam visszatartani a könnyeimet, de tovább volt valami, ami még erősebben összeszorította a szívemet.
„Amikor megkérdezted tőlem a matracról, megijedtem. Úgy éreztem, nem vagyok kész elmondani neked az igazságot. De eljött az idő. A matrac alatt megtalálod azt, ami a legfontosabb számomra. Én gyűjtöttem ezt neked. Hogy amikor már nem leszek, új életet kezdj…”
Mélységet vettem, és belenéztem a titkos fiókba. A matrac alatt egy kis fa doboz feküdt. Óvatosan kinyitottam, és a szemem elkerekedett a csodálkozástól.
Pénzek voltak benne, gondosan összehajtogatva, ruhába csavarva. A tetején egy lánc volt, szív alakú medállal, amiben egy fénykép volt rólam és a nagyapámról.
És egy másik boríték. Benne egy levél:
„Ezeket a pénzeket neked gyűjtöttem, mióta beléptél az életembe. Azt akartam, hogy legyen esélyed. Hogy bármit megvalósíthass, amire vágysz. Építs valamit, amiről mindig is álmodtunk, mikor a verandán ültünk. Tedd meg mindkettőnkért, rendben?”
Ebben a pillanatban rájöttem: a ház, a pénz, még ez a lánc is — mindez a nagyapám módja volt, hogy elmondja, mennyire szeretett engem. Az egész életét rám áldozta, sok mindenről lemondott, hogy én boldog lehessek.