Amikor először léptem be a leendő férjem házába, az anyja nem is próbálta leplezni a megvetését.
– Azt hiszed, feleségül fog venni? – gúnyolódott.
Csendben maradtam. A férjem és én valóban két külön világból jöttünk. Ő egy orvos és egy jogász fia, én pedig nevelőotthonban nőttem fel, könyvelőként dolgozom. De szerettük egymást.
Az esküvőnkre az anyósom direkt fekete ruhában jött – „gyászjeléül a fiának, akit elragadnak a családtól”.
Hallgattam. A férjem próbált közvetíteni, de az anyja hajthatatlan volt. Néhány hónappal később elkezdett játszmázni: panaszkodott neki, hogy megalázom, rávette a rokonokat, hogy forduljanak el tőlünk, sőt egyszer a fülbevalóját bedobta az ágyunk alá, majd lopással vádolt meg.
De aztán történt valami, ami miatt térdre borulva kért bocsánatot. Elmesélem, mi történt 👇👇
A férjem balesetet szenvedett. Súlyos agyrázkódása lett, elvesztette az emlékezetét, rehabilitációra szorult. Nem ismert fel.
Ekkor jelent meg az anyós a kórházban, és hosszú idő után először mosolygott.
– Minden a legjobban alakult. Most újrakezdjük, fiam – mondta neki.
Hazavitte. Megtiltotta, hogy meglátogassam. Az ablak alatt álltam, ételt, gyógyszert, leveleket hoztam – de semmit sem adtak át neki. Hallottam, ahogy azt mondja:
– Az a „feleség” csak a képzeleted szüleménye. Soha nem voltál házas.
Eltelt egy hónap. Aztán még egy. Majdnem feladtam. De egyszer csak ismeretlen számról hívtak. A férjem volt az.
– Emlékszem – mondta. – Nem mindenre. De a legfontosabbra: rád. Hazudott. Gyere ide.
Amikor beléptem a lakásba, az anyós a kanapén ült. A férjem mellette állt, kezében tartva a visszatartott leveleimet.
– Miért hazudtál nekem? – kérdezte az anyjától.
Ő hallgatott.
– Menj el – mondta. – Vagy kérj bocsánatot attól, akit ki akartál törölni az életemből.
Az anyós lassan térdre ereszkedett előttem. És életemben először ezt mondta:
– Bocsáss meg.
