Mindig éreztem, hogy valami nincs rendben az anyósommal. Túl édes mosolyok, erőltetett bókok, finom szúrások, amiket törődésnek álcázott. De próbáltam nem foglalkozni vele. A legfontosabb úgyis a férjem szeretete. A többit túléljük valahogy.
De valami nőtt bennem. Gyanú. Nyomasztó érzés, mintha valaki más írná az életem forgatókönyvét a hátam mögött. Egy nap aztán, egy újabb „meghitt” ebéd alkalmával az anyósomnál, vittem magammal egy apró diktafont, és bekapcsolva hagytam a szoba sarkában, miközben úgy tettem, mintha ottfelejtettem volna a sálamat.
Másnap „visszamentem a sálamért”, és elhoztam a készüléket. Este, amikor a férjem elaludt, lejátszottam a felvételt.
Először csak hétköznapi zajok – csészék, a háttérben szóló tévé. Aztán léptek. Majd az anyósom hangja. Amit hallottam, sokkolt. 😲😲 A folytatás az első kommentben 👇👇
— Ne aggódj, drágám, nem fog sokáig bírni. Már elkezdtem egy keveset hozzákeverni – csak egy csipetnyit, hogy ingerlékenyebb legyen. Hamarosan ő maga fogja elküldeni. Ő nem bírja a hisztit, tudod.
Visszatartottam a lélegzetem.
— A lényeg, hogy ne siessünk — válaszolta egy másik hang. Valaki ismerős.
— Mindig is téged szeretett a legjobban — suttogta az anyós. — Neked kellene mellette lenned. Ő… ő csak egy hiba volt.
Kikapcsoltam a felvételt. A szívem vadul vert.
Egész éjjel nem tudtam aludni. Folyamatosan eszembe jutottak azok a pillanatok, amikor fáradtnak, ok nélkül szorongónak éreztem magam – minden egy félelmetes képpé állt össze.
De a legrosszabb nem is a méreg volt. Hanem az árulás. Azok, akik a családjuknak neveztek, tönkre akarták tenni az életemet.
Másnap reggel reggelit készítettem. Megcsókoltam a férjem. És amikor már indulni készült, halkan azt mondtam:
— Várj. Beszélnünk kell.
Megdöbbenve nézett rám, de leült. Elindítottam a felvételt.
Másodpercek teltek el, amelyek örökkévalóságnak tűntek. Az arca változott. Kétség, sokk, fájdalom. Aztán – düh. De nem rám.
— Ők… ez… Azt akarod mondani, hogy végig… Ez a volt barátnőm hangja. Biztos vagyok benne.
Bólintottam, beszélni sem tudtam.
— Köszönöm, hogy elmondtad. Megoldjuk. Együtt.
És abban a pillanatban megértettem: győztem. Mert az igazság mindig erősebb, mint a hazugság.
