Ez egy átlagos hétköznapi este volt — a metró zúgott. Az ablak mellett ültem.
A következő megállónál kinyíltak az ajtók, és beszállt egy tíz év körüli fiú. Úgy nézett ki, mintha megszökött volna az iskolából — kócos volt, gyűrött rövidnadrágban, egyik kezében egy kopott tornacipővel. De ami a legfeltűnőbb volt — mezítláb volt. Az egyik lábán vékony csíkos zokni volt. Leült egy szabad helyre két utas közé, és próbált nem feltűnni.
Az emberek körülötte mégis észrevették. Valaki hirtelen a telefonjához fordult, mások értékelő pillantást vetettek rá, majd úgy tettek, mintha nagyon el lennének merülve a gondolataikban. De a fiú jobbján ülő férfi más volt. Munkaruhában volt — festékes farmer, vastag dzseki, nehéz bakancs. Tekintete időről időre megállt a fiú mezítláb lévő lábán, aztán a lábaihoz tett táskáján. Gondolkodott valamin.
Két megálló telt el. Aztán még egy. A negyediknél hirtelen előredőlt, megköszörülte a torkát — halkan, de elég hangosan ahhoz, hogy mindenki megriasszon — és kimondta azt, ami mindenkit sokkolt. Folytatás az első kommentben 👇👇
— Figyelj. Épp most vettem új cipőt a fiamnak. De valószínűleg elvan a régivel. Van még egy párja, ami jó állapotban van. Neked viszont úgy tűnik, inkább szükséged van rá.
Elővett egy dobozt a táskájából. Kinyitotta a tetejét. Bent egy pár új, kék tornacipő volt, címkékkel.
A fiú úgy nézett rá, mintha nem értené. Először a cipőre, aztán a férfira, majd ismét a cipőre. Óvatosan felpróbálta… és tökéletesen illett.
Felemelte a fejét, zavartan mosolygott, és majdnem alig hallhatóan mondta:
— Köszönöm.
A férfi vállat vont, mintha ez semmiség lenne:
— Csak add tovább, amikor tudod.
A fiú a következő állomáson szállt le. Már nem görnyedten, új cipőben — és valami mással is, amit nem látni, de ami melegebb, mint bármelyik cipő: a hit az emberekben.
